Hamvazószerdán (idén február 14-én) elkezdődött a húsvétot megelőző negyven napos böjti idő, mely a keresztények számára bűnbánati időszakot jelent: alkalmat ad a lemondásra, a hitben való elmélyülésre és kiengesztelődésre, hogy méltóképpen felkészülhessenek Jézus Krisztus feltámadásának, a húsvétnak a megünneplésére.
A Szent Negyvennap gyakorlata az első három évszázadban alakult ki
A negyedik század legelején, anélkül, hogy keletkezésének az idejét pontosan ismernénk, egyszerre készen találjuk az ókor és a középkor keresztény lelkiéletének kiemelkedő magasságú intézményét, a Szent Negyvennapot, amit először görögül Tesszarokosztész-nak, majd később latinul Quadragesima-nak hívtak. A lelki öröm forrása volt ez az időszak, nem pedig a szomorúságé: szinte versengve gyakorolták keresztény eleink az önmegtagadás gyakorlatait, naponta hallgatták a Szentírást magyarázó hosszú homíliákat. A keresztségre készülő katekumenek előkészültek a keresztény életbe beavató misztériumokkal terhes Húsvét-éjszakára, közben komoly vizsgákon, scrutiniumokon estek át. A bűnbánók nyilvános vezekléssel, kemény önsanyargatással tettek eleget botránkoztató, nyilvános bűneikért, hogy Nagycsütörtökön, a Szeretet ünnepén kiengesztelődjenek Istennel.
A Szent Negyvennap általános kollektív lelkigyakorlata az egész ókeresztény közösségnek
Nagy, általános kollektív lelkigyakorlata az egész ókeresztény közösségnek ez a Negyvennap. Hogy mekkora is volt az örömük, szinte el sem tudjuk képzelni, de hallgassuk meg Nagy Szent Vazul püspök, keleti egyházatya tanúskodását a korai, negyedik századból: „Az életünket őrző angyalok szorosabban állnak azok mellett, akik böjttel tisztítják lelküket, mennyivel inkább ebben az időben, midőn az egész földkerekségen kihirdetik a böjtnek dicséretét. Nincs sziget, nincs szárazföld, nincs város, nem található nép, a föld legtávolabb eső zugáig, ahol ne hallanák meg a böjt parancsát. Még a hadsereg, az utasok, a hajósok, a kereskedők is egyaránt meghallják ezt a parancsot és nagy örömmel fogadják. Ne zárja hát ki önmagát senki a böjtölők sorából, amelyben ott sorakozik az ember minden fajtája, minden életkor és minden rendű méltóság.
Készület a megváltás húsvétjára
Két különböző dolog, intézmény olvad össze egymással a Szent Negyvennapban: a húsvétra való előkészület és a Krisztus negyven napos pusztai böjtjére emlékezve a negyvennapos böjt. Amint a húsvét az apostoli időkbe nyúlik vissza, majdnem olyan réginek mondható az azt megelőző böjt is. Nem annyira az volt indító ok, hogy készüljenek a húsvétra, hanem egyszerűen Krisztus szavát követték, hogy az ő követői nem böjtölnek rendszeresen, mint a Keresztelő János tanítványai, hanem csak amíg „elvétetik tőlük vőlegény: dum ablatus est sponsus”: „Csak nem gyászolhat a násznép, míg velük van a vőlegény? De majd jönnek napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, akkor majd böjtölnek” (Mt 9,15). A II-III. században a keresztény világban mindenütt megvan ez a Húsvét előtti böjt, de ennek semmi köze a negyven napi böjthöz.
Szabadság a böjt gyakorlatában
Ennek a húsvét előtti böjtnek a gyakorlata nagyon különböző volt. Lényeges mozzanat, hogy szabad volt, kinek-kinek egyéni szabadságára bízták, mennyit böjtöljön. Erről tájékoztat bennünket a galliai Lyon püspöke, Szent Ireneusz, aki Viktor pápának írt levelet 190 körül és ebben azt meséli el, hogy egyesek egy napot böjtölnek, mások kettőt vagy többet. Ismét mások negyven órán át tartják. Ezt a sokszínűséget Ireneusz püspök úgy tartja, hogy kezdettől fogva megvolt. A kezdettől fogva meglévő szokást Ireneusz Kis-Ázsiára vezeti vissza, mert ahogy írja: Anicétusz pápa sohasem tudta Polikárp püspököt rávenni, hogy hagyjon fel e szokással, mert Polikárp a kis-ázsiai Szmirna (a mai İzmir) keresztény püspökeként fiatalon még együtt Jánossal, a mi Urunk tanítványával és a többi apostollal, mindig megtartotta azt. A fejlődés útja és a lelki igény arra vezetett, hogy III. században már megszigorították a Húsvét előtti böjtöt.
Krisztus negyven napos böjtje
A negyvennapos böjt gondolata Krisztus minél mélyebb és hűebb utánzásának izzó vágyából született. Az Írások tanúsága szerint Jézus a keresztsége után azonnal, közvetlenül a pusztába vonult és ott negyven nap és negyven éjjel böjtölt. Böjtjének ideje népének világához kötődik és benne ahhoz az isteni útmutatáshoz, ahogy a Gondviselés elvezette Mózes Népét az új Mózesig, Jézusig. Az ószövetségi törvény átvétele előtt Mózes, akinek a neve „víz által megmentett”, 40 nap és 40 éjjel böjtöl a Hóreb hegyén. Amikor Máté megírta a maga evangéliumát a zsidó-keresztényeknek, ezt nem kellett hozzátennie, hogy Jézus azt Mózesre gondolva cselekedte. Lukács, aki pogány-keresztényeknek írja az evangéliumát, csak annyit ír, hogy „a Lélek a pusztába vitte negyven napra” (Lk 4,3). Hogy ez a negyvennapos böjt eredetileg független volt a Húsvéttól, annak sajnos nem maradt fenn irodalmi bizonysága. Ellenben az alexandriai kopt egyház sohasem feledkezett meg erről és mindig azt hangsúlyozta, hogy kezdetben ez a böjt nem függött össze a Húsvétra való készülettel, hanem január 6-ához csatlakozott, mert ez volt Jézus keresztségének az ünnepe.
Hosszú és titokzatos maga a negyvenes szám a választott nép életében és ez a titokzatosság tovább folytatódik a keresztény hitgyakorlat alakulása során, mígnem elérkezik a már megszilárdult gyakorlat, mely a Jézus követés közös szándéka mellett eltérő módon ünnepli a böjt időszakát. Ebben a többféle megközelítésben azonban inkább gazdagságot lássunk és a szabadság működését is, ahogy az egyetlen megváltói esemény az egyes nagyobb területi egységek saját mentalitását és szokásvilágát is figyelembe veszi, a hitvallásokban kifejezett hittartalom közös és pontos elfogadása mellett.
A keresztény Kelet és Nyugat eltérő böjti gyakorlata
A böjti gyakorlat hasonlósága mellett a böjti napok kiszámolása Keleten és Nyugaton nagymértékű eltérést mutat. Nyugaton hat héttel húsvét előtt kezdték a böjtöt, ez 42 napot jelentett. Az ókeresztény felfogás szerint azonban vasárnap tilos a böjt, tehát így a hat vasárnap levonása után tényleges 36 nap maradt. Keresztény őseink azonban nem méricskéltek aggályosan, sőt szellemes fordulattal és római gyakorlatiassággal úgy vették, hogy a 36 böjti nappal az év 365 napjából „tizedet fizetnek az Úrnak”, ahogy Nagy Szent Gergely pápa is így érvel 600 körül. Nem sokkal később a rákövetkező század során a Gelasius pápa féle liturgikus könyv már Caput Quadragesima-ról, azaz a Negyvennap fejéről, kezdetéről beszél, vagyis szerdáról. Ezt olvassuk Amalarius metzi püspöktől: „Szent Gergely a Negyvennap idején csak 36 böjti napot tételez fel nálunk, nyilvánvalóan azért, mert még nem adták hozzá a négy napot a fentemlített (hamvazó) szerdától a böjt vasárnapjáig.
Keleten ellenben szombaton sem böjtöltek, mert az fél ünnepnek számított. Így tehát 16 nap marad el, ha nyolc hétre vesszük a Negyvennapot, 8-szor 7 az 56, ekként pontosan kijön az 56-ból leszámított 16-tal a negyven napos böjt. Így volt 390 körül Jeruzsálemben, amiről Aetheria zarándoknaplója is tanúskodik.
Jelentős különbség Kelet és Nyugat között a böjt és szentmise kapcsolata tekintetében
Van egy másik jelentős különbség is Keleten és Nyugaton, mégpedig a böjt és szentmise kapcsolata tekintetében. Keleten a IV. századtól kezdve mindig az volt a fölfogás, hogy böjti napon nincs szentmise. A böjt a-liturgikus, liturgia nélküli, tehát csak szombaton és vasárnap van „liturgia”, latinul szólva szentmise, a többi napon csak áldoztatási rítus, ahogy a keleti szertartást követők mondják az előreszenteltek liturgiája. Ezt a szokást a görög-katolikus egyházak is megtartották, ami szépen mutatja, hogy bizonyos eltérő liturgikus gyakorlat mellett továbbra is fönnáll a teljes hitbeli egység. Érdekes módon a nyugati Milánóban is ez a keleti böjti gyakorlat működött eredetileg. Rómában azonban Nagy Szent Gergely pápa előtt stációs napokat jártak. Így az ötszázas években Rómában Nagyböjt időszakában stációs napot tartottak hétfőn, szerdán és pénteken. Ezeken a stációs napokon körmenetben ment a püspök, a klérus és a nép a kijelölt bazilikába, ahol szentmisét tartottak, míg a többi napokon nem volt szentmise.
Nagyböjt egyik szép himnuszát Venantius Fortinatus írta a VI. században:
“Királyi zászló jár elől, Keresztfa titka tündököl, Melyen az élet halni szállt S megtörte holta a halált.
Kegyetlen lándzsa verte át Gonosz vasával oldalát. S mely szennyet, vétket eltörölt: Belőle víz és vér ömölt.
Az ősi jóslat itt betelt, Mit a hű Dávid énekelt: „Az Úr, halljátok nemzetek! Kereszten trónol köztetek.”
Rajtad tündöklik, drága fa, Királyi vérnek bíbora. Ó választott jeles faág, Ki szent testét karoltad át!
Világ bűnének zálogát, Ó boldog ág, te hordozád, Az ellenség gonosz fejét Megváltónk rajtad zúzta szét.
Ó kereszt, áldunk, szent remény, A szenvedés ez ünnepén. Kérünk, kegyelmet adj nekünk, Add vétkünkért vezeklenünk.
Szentháromság, dicsérjenek, Üdvösség kútja, mindenek. Legyen győzelmünk, add meg ezt, A diadalmas szent kereszt.”
Forrás: Vatikáni Rádió