Szolgálata egyidős az egyházmegyével – Interjú Kardos Györggyel

Beszélgetőtársam hitoktató, hitoktatási koordinátor, akolitus, az Egyház világi munkatársa. Aktív szerepvállalása egyidős az idén jubiláló egyházmegyével: mintegy 25 éve hitoktat, szervez és rendezvények sokaságán kattogtatja a fényképezőgépét. De folytathatnám tovább… mára hagyománnyá vált egyházmegyei programok ötletgazdája, a Képmás zenekar egyik alapítója és oszlopos tagja, akinek a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyház plébániája szinte a második otthona. Beszélgetőtársam Kardos György, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye hitoktatási koordinátora, akinek visszaemlékezése az elmúlt 25 évre korképet is tár elénk a hitoktatás beindításáról a születő, új egyházmegyében.

– Valóban. Egyházmegyénk alapításának időszaka egybeesett hitoktatói szolgálatom kezdetével. Amikor ’93-ban Bosák Nándor püspök atya lett az új egyházmegye püspöke és Nyíregyházán a Papi Otthonban hitoktatói-teológiai tanfolyamot hirdettek meg, annyira megtetszett a lehetőség, hogy jelentkeztem és mindvégig komolyan készültem. Rengeteget tanultam, és munka mellett 5-ös vizsgaeredményekkel végeztem. Annyit olvastam, mint előtte soha. Olyan tanáraink voltak, mint Bosák püspök atya, aki szertartástant és liturgikát, Váradi József atya, aki filozófiát tanított, Mezei András atya egyházjogot, Koncz Lajos atya fundamentális teológiát, Papp János atya kateketikát.

Aztán a Szent Atanáz Főiskolán folytattam a tanulmányaimat. 94-ben kezdtem el hitoktatni Borbányán, ahová Kiss Tibor káplán atya hívott. Akkoriban 80 római katolikus hittanos volt ott az iskolában, és mintegy 40-en rendszeresen jártak is templomba, ami abban az időben is nagyon jó arány volt. Így jött az ötlet, hogy csináljunk gitáros misét a gyerekek bevonásával, aztán pásztorjátékot, mígnem már saját zenekarunk lett…

A nagyobbaknak húsvét kedden kirándulásokat szerveztem, a harmadik évtől kezdődően már Harangodra… Azóta ebből a kezdeményezésből nőtte ki magát a ma már Egyházmegyei Gyermeknap néven ismert rendezvény. Aztán kialakultak a táboraink kicsiknek, nagyoknak… Boldogkőváralján, Sárospatakon és máshol a Zemplénben.

Azokban az években telepedtek meg Borbányán a kamilliánus szerzetesek és nővérek, Nyíregyházán pedig a Segítő Nővérek (A Tisztítótűzben Szenvedő Lelkeket Segítő Nővérek Kongregációja). Velük Borbányai Ifjúsági Imatalálkozó címmel havi egy alkalommal rendeztünk imaórákat a borbányai templomban fiatalok, gyerekek bevonásával. Aztán Szent II. János Pál pápa 1997-ben február 2-át a megszentelt élet világnapjává nyilvánította és Anton Gots atya a Nyitott Kapuk Napja  elnevezésű rendezvénnyel várta az érdeklődőket a borbányai kolostorba. Mindig nagy tisztelettel, érdeklődéssel voltam a szerzetesek iránt, ezért néhány évvel később, már a nyíregyházi főplébánián egyházmegyei szinten sikerült bevezetni a szerzetesi napot, a fiatalok elé tárva ennek a hivatásnak, elköteleződésnek a kincseit.

A Debreceni Ifjúsági Találkozóra rendszeresen jártunk fiatalokkal. Később szintén a főplébánián ennek mintájára 2004-ben szerveztünk városi szinten ifjúsági programot, ami a következő évtől a Szent Imre Gimnáziumban FAVÉT címmel folytatódott.

– Ez a rengeteg saját szervezésű program úgy hangzik, mintha a hitoktatói teendők, a gyermekekkel, a fiatalokkal együtt töltött idő alapként szolgált volna az ifjúsági evangelizációhoz. Sok tanítványa pedig felnőttként sem tért le arról az útról, amelyen Ön hitoktatóként útnak indította őket. Aztán ez a mozgalmas közösségi élet túlnőtt Borbánya határain, Önnek új meghívás érkezett az életébe…

– 10 évig voltam Borbányán hitoktató. Hobbijaimat, érdeklődésemet mindig belevittem a hitoktatásba. Volt egyfajta szabadkezem, ugyanakkor a templomtakarítástól kezdve sok mindent mi magunk végeztünk. Ugyanakkor a kamilliánus szerzetesek is sok programot szerveztek. Ennek eredményeként gazdag lelki élet folyt nálunk, ahol a közösségeink nem voltak korcsoportra osztva, hanem úgy működtek, mint egy nagy család: volt a  fiatalok közt 6 és 22 éves is. Azóta került ki közülük hitoktató, sőt pap is. Aztán 2003-ban Gáspár Mátyás plébános atya hívott a nyíregyházi főplébániára, ami ma a társszékesegyház plébániája. Akkoriban a káplánok, akikre az ifjúságpasztorációt bízták, jöttek, majd 1-2 év múlva mentek tovább az új szolgálati helyükre, nem volt folytonossága a kötődésüknek, nem ismerték a gyerekeket, az iskolákat. Így én arra kaptam meghívást, hogy fogjam össze a feladatokat és teremtsünk egyfajta következetes folytonosságot a hitoktatásban.

– Hogyan kezdett hozzá egy ekkora feladathoz, hiszen a pasztorális terv megvalósítása mintegy 20 iskolát, óvodát érintett Nyíregyházán. Milyen minták álltak rendelkezésre, hogy az ifjúságpasztoráció terveit megvalósítsák?

– Rendszerváltás után a hittant fakultatív módon lehetett tanítani az iskolákban, eleinte szinte kizárólagosan nyugdíjas pedagógusok végezték a hitoktatást, akik templomba járó pedagógusok voltak, de nem tanultak teológiát. Fontos volt, hogy kialakítsunk egyfajta folyamatosságot a hitoktatásban, bevonva a káplánokat és a hitoktatókat. Összeállítottam egy elképzelést, hogyan építhetnénk fel egy pasztorális tervet az óvodás kortól kezdve a felnőtté válásig. Aktív korú, hitoktató végzettségű szakemberekre volt szükségünk. A terv kidolgozása mellett persze hittant is tartottam, de Mátyás atya mindinkább belevont a programok szervezésébe, koordinálásába.

– Teltek az évek, új plébánosok követték egymást az egyházközség élén. A személyi változások hogyan befolyásolták a korábbi terveket? Tudtak haladni azon az úton, amelyen elindultak?

– Minden plébános egy korszakot jelent egy egyházközség életében. Az előző évek gyakori plébánosváltásai nem könnyítették meg a dolgokat, mindent újra és újra fel kellett építeni. Nincs rá recept, hogy lehet ezt jól csinálni, hogy mely közösségek és hogyan működnek jól.

– A kezdeti fakultatív hitoktatást követően 2013-ban bevezették az iskolákban a hit- és erkölcstan kötelező oktatását, amelyet az egyházmegyékben hitoktatási irodák koordinálnak. Az Ön teendői is új feladattal egészültek ki: ebben a tanévben másodmagával koordinálta a hitoktatók munkáját, látogatta és felügyelte a hittanórák szakmaiságát az egyházmegyében.

– Koordinátorként az óralátogatásokon fantasztikus élményekben volt részem, óriási kincseket láttam az egyházmegyében. Sorolhatnám… Az ötletes szemléltető anyagok, a mesterien alkalmazott, a továbbképzéseinken elsajátított élmény- és drámapedagógiai módszerek, a nehéz sorsú, nehezen kezelhető gyerekekkel való szeretetteljes bánásmód, a hitoktatókkal lelkesen együtt imádkozó és éneklő gyerekek… Sok helyen felfigyeltem rá, hogy miközben eljutottunk a tanteremig, már tíz gyerek is megölelte a hitoktatót. Amikor ilyeneket látok, mindig arra gondolok, hogy megtiszteltetés számomra, hogy ezeknek a pillanatoknak a tanúja lehetek. És a legnagyszerűbb az egészben, hogy a fiatal egyházmegyénkben mindezek kialakulásának a részese lehettem. Mert ezekhez a dolgokhoz nemcsak szív és lélek kell, hanem életállapot is, hogy a plébánián töltött estéket és hétvégéket tudjam vállalni. De én ezt nagyon szeretem csinálni! Pedig megszenvedtem, mert minden nap voltam és vagyok a mennyországban és a pokolban is…

 

@ Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / PE