Az elvetett mag előbb-utóbb szárba szökken – Beszélgetés a Pro Communitate Christiana díjas debreceni hitoktatóval, Szikszay Lászlónéval

Palánki Ferenc megyéspüspök díjat adott át egyházmegyénk három hitoktatójának a Máriapócson 2019. július 28-án megtartott egyházmegyei búcsún. Életművük elismeréseként a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye által alapított Pro Communitate Christiana (A keresztény közösségért) díjat 2019-ben Sebők Sándorné baktalórántházi, Szikszay Lászlóné debreceni, és Csillagné Lugossy Marianna püspökladányi katekéta vehette át. A díjátadáskor Felföldi László helynök atya az evangelizálás egyik legnehezebb, ugyanakkor legnemesebb feladatának nevezte a hitoktatói szolgálatot. Sorozatunkban ezúttal Szikszay Lászlónét kérdeztük szolgálatról, istenkapcsolatról, a hitnek életében betöltött szerepéről.

 

A debreceni születésű Szikszay Lászlóné 1985-ben kezdett járni családjával a domonkosok Szent László-templomába. Katalin korábban vegyész diplomát szerzett és laboratóriumban dolgozott, Mészáros Domonkos OP atya kérésére azonban 1993-ban a hitoktatói pályára lépett, majd elvégezte az egyházmegye hitoktatói tanfolyamát is. Kati néni, ahogy a tanítványai nevezik, az elmúlt 25 évben az intézményi hitoktatás mellett az elsőáldozókat készítette fel a szentségek felvételére a domonkosok debreceni plébániáján. Szeretetteljes személyisége, példamutató életvitele miatt a közösség és a gyermekek által is tisztelt és kedvelt tanáregyéniség.

 

Hitoktatókkal készített interjúim során egyre több olyan katekétával találkozok, akik fiatalon nem a hitoktatói pályára készültek, teljesen más irányban folytatták a tanulmányaikat, majd évek múltán felismerve és elfogadva a Jóisten hívását, a gyermekek evangelizálásának útjára léptek. Az Ön életében is felfedezhető ez a párhuzam.

 

Igen. Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen végeztem vegyészként, az én terveim között sem szerepelt a tanítás. Viszont a hittanhoz való kötődésem nagyon korán kezdődött. 1956-ban voltam elsőosztályos, akkor nem volt iskolai hitoktatás. De van a mennyben egy áldott emlékű keresztmamám, aki nagyon sokat törődött az én és testvéreim lelki fejlődésével. Nekünk ő, keresztmama volt az, aki mindig mesélt, olvasott a Bibliából, rengeteget énekeltünk, amikor nagyobbak lettünk, mindig elvitt egy-egy atyához lelki beszélgetésre. Ő nagy gondot fordított erre. Aztán amikor egyetemre jártam, jellemzően nem voltak templomi közösségek, de a szentmiséken örömmel fedeztük fel egymást egyetemista társainkkal.

 

 

Aztán férjhez ment, férjével hat gyermeket neveltek fel. Aztán egyszer csak belső indíttatásból teológiát kezdett tanulni.

 

Amikor az ötödik gyermekünkkel voltam otthon gyesen, akkor hallottam, hogy Debrecenben lehet végezni teológiai tanfolyamot. Nem azért akartam elvégezni, hogy tanítsak, hanem azért, hogy az a sok kis apró mozaik, amit addig olvastam, és előadásokon hallottam, összeálljon egésszé. Elkezdtem járni a tanfolyamra, és annyira élveztem, annyira jók voltak az előadások, a közösség. A másodévet fejeztem be, amikor hívtak, hogy hitoktatni kellene, mert az Arany János Általános Iskolából elment a hitoktató és nincs senki helyette… Ez ’93-ban volt. Meglepődtem, hogy nekem szóltak, mert én nem vagyok pedagógus – ugyanakkor az egyik tanárom, Nyizsnyánszky Lajos atya, a debreceni Jézus Szíve templom plébánosa azt mondta, hogy nem a pedagógus végzettség számít, hanem az, hogy van hozzá érzékem. Így nem kérettem magam, és már úgy fejeztem be a hitoktatóképzőt, hogy közben tanítottam. Bekéredzkedtem idősebb hitoktatókhoz, atyákhoz óralátogatásra, így próbáltam gyakorlati ismereteket szerezni.

 

Tanított hittant óvodákban, általános iskolákban, vezetett plébánián szentségi felkészítőt, egykori tanítványai közül többen ma már gyermekeiket viszik hittanórára Önhöz. A gyermekcsoportok közül az óvodás korosztály áll legközelebb szívéhez. Mit kapott az óvodás korosztálytól, ami miatt ennyire szeret velük lenni?

 

A kisgyermekek tündérek. Az egyik óvodában történt meg egyszer, hogy vittem a gyermekeket a terembe hittanra. Lépcsőn kellett lemenni, amikor megszólalt az egyik kisfiú: „Pisti bokán rúgott, de én nem adtam neki vissza, mert megbocsátottam.” Akkor éreztem át, hogy miért tanítunk. Másik esetben megkérdeztem az ovisokat évvégén, hogy mit tanultunk, melyik az az egy mondat, ami nekik nagyon fontos, és akkor azt mondták, hogy „Isten szeret engem, Isten mindig megbocsát, csak bocsánatot kell kérni.” Ezek az apró gondolatok nagy örömmel töltenek el. Megmutatják, hogy a gyermekek még nagyon fogékonyak a jóra. Nagy öröm volt látni évek múltán azt a fiúcskát a templomban, akivel annak idején sok nehézség volt. Az is nagyon szép élmény, amikor a volt tanítványaim meghívnak az esküvőjükre.

 

 

25 éve tanít hittant, látva a gyermekek irányultságát egykor és most, napjaink rohamosan változó világában, hogyan szólítja meg őket, hogy próbálja meg bevonni őket a hitoktatásba?

 

A rendszerváltozás után nagy létszámú hittanos csoportok voltak, sokkal több gyermek tanult hittant. Akkoriban még sokan említették közülük, hogy a nagymamájuk beszélt nekik a hitről, vallásról. A mostani gyermekek már nem mondják, mert az ő nagymamáik már az ’50-’60-as években voltak gyermekek és már ők sem tanultak hittant. Nagyon kemény munka ez, néha úgy éreztem, falra hányt borsó. De aztán mindig jött egy apró jel, ami továbblendített. Az a mottóm, hogy mi magot vetünk, és aztán hogy abból mi kel ki, mi lesz belőle, azt a Jóisten tudja. Tárgyi tudást is igyekszik átadni az ember, de amikor még keresztet sem tud vetni először a gyermek, akkor heti egy órában ez nem kis kihívás… Nagyon fontosnak tartom átadni azt az üzenetet, hogy a Mennyei Atya szereti őt, nem azt nézi, hogy milyen tanuló az iskolában, hanem hogy a szívében mennyi szeretet és jóság van és bármikor fordulhat hozzá. Igyekszem mindig nagy szeretettel és türelemmel fordulni a legelevenebb gyermekhez is, hogy jó élmény legyen számára a hittanóra. Ha ő úgy emlékszik majd vissza, hogy jó volt ott lenni, akkor talán ő is jó szívvel íratja majd be a gyermekét hittanra. A cél az, hogy templomba járjanak azok is, akik csak az iskolában találkoznak a hitoktatással. Ez egy nagyon lassú folyamat.

 

 

A hitoktatás mellett a plébánia közösség formálását is szívügyének tekinti. A debreceni Szent László-plébánia képviselőtestületi tagjaként több cikluson át tevékenykedett. 1994-ben ön kezdeményezte a spanyol alapítású Keresztény Édesanyák Szent Mónika Közösségének megalakítását. Emellett tagja a Domonkosok Világi Közösségének, több éven át volt a közösség helyi vezetője, majd két cikluson át országos vezetője is. A Bibliakör asszonyoknak csoport a vezetőjének választotta Önt 2013-ban, de aktív tagja a plébánia Fatimai engesztelő imacsoportnak is.

 

Már hitoktattam, amikor itt a plébánián Mészáros Domonkos atya beszélt nekem a világi domonkosokról, akik vállalják a Szent Domonkos útján járást. Jelentkeztem a közösségbe és ’98-ban örökfogadalmat tettem. Követem Szent Domonkost, aki azt vallotta: hirdetjük az Evangéliumot, az Igazságot és imádkozunk az emberek üdvösségéért. Szent Domonkos példája és a közösség élete szilárd lelki alapot ad nekem.

 

 

A Pro Communitate Christiana díjra való jelölése lehetne akár a szolgálatnak a megkoronázása is?

 

Nem gondoltam rá, hogy a díjban részesülök, meglepetésként ért, de nagyon jólesett ennyi év után. A másik nagy megtiszteltetés volt, amikor a díjátadón Felföldi atya felolvasta a szakmai életutamat. Nagy öröm ez számomra, és ha jövőre még lesznek óráim, még lelkesebben és buzgóbban törekszem tanítani. A másik két díjazott hitoktató társammal jól ismerjük egymást, mi vagyunk az egyházmegye legkorosabb hitoktatói. Jó látnunk, hogy a fiatalok milyen ügyesek és lelkesek, öröm átadni számukra ezt a munkát. Szívesen segítem őket tapasztalataimmal és az évek alatt összegyűlt segédanyagokkal.

 

 

Melyik az a szentírási rész, amelyikből erőt merítve a szakmai életútját meghatározta, végigkísérte?

 

Hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan az idő; feddj, ints, buzdíts teljes türelemmel és a tanítás szándékával (2Tim4, 2). Nekem mint hitoktatónak ez az egyik legfontosabb. Néhány éve volt egy nagyon értelmes, okos tanítványom, aki sajnos egyszer sem jött el családjával a templomba. A gyermek pedig még a Szent László rajzversenyen is díjazott lett a munkájával, de a díjátadóra sem jöttek el. Számomra ez egy kudarcélmény volt, de bízom Isten kegyelmében, hogy előbb-utóbb az elvetett mag szárba szökken.

 

Fotók: Szikszay Lászlóné magánarchívum

© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Papp Erika

 

A sorozat első részében Sebők Sándorné baktalórántházi hitoktatóval készült interjú szövege ide kattintva olvasható.