Ferenc pápa papsághoz intézett beszéde november 16-án

November 16-án, csütörtökön a Szentatya fogadta a Papság Apostoli Uniójának tagjait a Vatikánban. Beszédében hangsúlyozta a papság aktív részvételét egyházmegyéjük pasztorális útján, annak találkozóin, programjain és kezdeményezésein, amelyek a mindennapi életben megvalósítják a közös lelkiség és tervek irányvonalait. A Szentatya beszédét az alábbiakban közöljük:

Kedves papok, kedves fivéreim és nővéreim!

„Íme, milyen jó és milyen gyönyörűséges, ha együtt laknak a testvérek!” (Zsolt 133,1). Ezek a zsoltárversek jól illeszkednek Magrin atya szavaihoz, aki szenvedélyes elnöke a Papság Apostoli Uniója Nemzetközi Szövetségének. Valóban öröm találkozni és érezni a születő testvériséget köztünk, akik arra kaptunk meghívást, hogy az evangéliumot szolgáljuk Krisztusnak, a jó pásztornak példáját követve. Szívből köszöntelek mindnyájatokat, és szeretettel köszöntöm a Világiak Apostoli Uniójának képviselőit is.

Ezen az összejövetelen a papi szolgálatról gondolkodtok úgy, ahogyan az megvalósul „az egyházmegyei közösségben, az egyházmegyei közösségért és az egyházmegyei közösséggel”. A korábbi találkozókat folytatva figyelmeteket a lelkipásztorok részegyházban betöltött szerepére irányítjátok; ebben az új megközelítésben az alapvető értelmezési szempont az egyházmegyés lelkiség, amely közösségi lelkiség a szentháromságos közösség mintájára. Magrin atya hangsúlyozta az „egyházmegyésség” szót: ez kulcsszó. A szentháromságos közösség misztériuma ugyanis az egyházi közösség legkiválóbb modellje és vonatkozási pontja. Szent II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli levelében arra emlékeztetett, hogy „a nagy kihívás, amellyel szembe kell néznünk a kezdődő új évezredben”, éppen ez: „a közösség otthonává és iskolájává kell tennünk az Egyházat” (43. pont). Ez elsősorban azt kívánja meg, hogy „előmozdítsuk a közösségi lelkiséget”, melynek „nevelési elvvé” kell válnia „mindenütt, ahol embert és keresztényt formálunk” (uott). Ma nagy szükség van a közösségre az Egyházban és a világban egyaránt!

A közösségi lelkiség szakértőjévé főleg azáltal válhatunk, ha megtérünk Krisztushoz, ha tanulékonyan megnyílunk az ő Lelkének tevékenysége előtt, és ha befogadjuk testvéreinket. Jól tudjuk, hogy az apostoli munka termékenysége nemcsak ténykedésünktől, szervező erőfeszítéseinktől függ, bár ezek is szükségesek, hanem elsődlegesen Isten tevékenységétől. Ma, miként a múltban, a szentek a leghatékonyabb evangéliumhirdetők, és minden megkeresztelt arra kapott meghívást, hogy a keresztény élet magas mércéjét, vagyis az életszentséget állítsa maga elé. Ez még inkább vonatkozik a felszentelt szolgálattevőkre. Gondolok itt a világiasságra, a spirituális világiasság kísértésére, mely oly sokszor meghúzódik a merevség mögött: egyik előhívja a másikat, „mostohatestvérek”, egyik előhívja a másikat. Minden évben Jézus szent szívének ünnepén van a papság megszentelődéséért tartott imanap; ez kiváló alkalom arra, hogy kérjük az Úrtól: adjon buzgó és szent szolgálattevőket Egyházának. Az életszentség eme eszményének megvalósításához minden felszentelt szolgálattevő arra kapott meghívást, hogy kövesse a jó pásztor példáját, aki életet ad juhainak. Honnan meríthetnénk ezt a pásztori szeretetet, ha nem Krisztus szívéből? Benne a mennyei Atya elhalmozott minket az irgalmasság, a gyengédség és a szeretet végtelen kincseivel: itt mindig megtalálhatjuk a lelkierőt, amely nélkülözhetetlen ahhoz, hogy elárasszuk a világot az ő szeretetével és örömével. Krisztushoz vezet minket – mindennap – a mi anyánkhoz, a Boldogságos Szűz Máriához fűződő gyermeki kapcsolatunk, különösen a rózsafüzér titkairól való elmélkedésben.

A lelkiség útjához szorosan kapcsolódik az elkötelezett lelkipásztori tevékenység Isten népének szolgálatában. Ez a nép az itt és most élő helyi egyház konkrétságában látható: a lelkipásztoroknak az a feladata, hogy „bölcs és hűséges szolgák” legyenek, akik utánozzák az Urat, felkötik a szolgálat kötényét, és lehajolnak saját közösségük konkrét életéhez, hogy megértsék a rájuk bízott nyáj történetét, és megéljék annak örömeit, fájdalmait, várakozásait és reményeit. A II. vatikáni zsinat ugyanis azt tanította, hogy a felszentelt szolgálattevők saját módja, amelyen keresztül elérik az életszentséget: „saját szerepköreik elkötelezett, őszinte és fáradhatatlan gyakorlása Krisztus Lelkében”; „ők ugyanis az élet tökéletességére maguknak az általuk végzett szent cselekményeknek, valamint egész szolgálatuknak az erejében vannak rendelve” (Presbyterorum ordinis határozat, 12).

Joggal hangsúlyozzátok, hogy a felszentelt szolgálattevők azáltal is helyes lelkipásztori stílust szereznek, ha ápolják a kölcsönös testvéri kapcsolatokat, és részt vesznek egyházmegyéjük pasztorális útján, annak találkozóin, programjain és kezdeményezésein, amelyek a mindennapi életben megvalósítják a közös terv irányvonalait. A részegyháznak megvan a maga arca és előrehaladási üteme, megvannak a konkrét döntései; a részegyházat odaadóan kell szolgálni a mindennapokban, és tanúságot kell tenni a püspökkel megélt és egyre jobbá tett összhangról és egységről. A helyi közösség pasztorális útjának elengedhetetlen vonatkozási pontja az egyházmegye pasztorális terve, amelyet elébe kell helyezni a társulatok, a mozgalmak és bármely kisebb csoport programjainak. Ez a pasztorális egység pedig – mindenkinek az egysége a püspök körül – egységet hoz majd létre az Egyházban. Igen szomorú, amikor a papi testületben ez az egység nem létezik, hanem csak látszólagos. Amikor a pletykálás uralkodik, a pletykák tönkreteszik az egyházmegyét, tönkreteszik a papok egymás közti és püspökkel való egységét. Paptestvérek, nagyon kérlek titeket: mindig látunk rossz dolgokat a másikban, mindig – mert ezen a szemünkön nem alakul ki hályog – a szemünk kész arra, hogy meglássa a rossz dolgokat, de nyomatékosan kérlek titeket, ne jussatok el a pletykálásig! Ha én rossz dolgokat látok, imádkozom, vagy testvérként szóvá teszem. Nem viselkedem „terroristaként”, mert a pletykálás terrorizmus! A pletykálás olyan, mintha bombát dobnék: elpusztítom a másikat, aztán nyugodtan odébbállok. Kérlek titeket, ne legyen pletyka, mert a pletyka az a szú, amely megeszi az Egyház, az egyházmegye, a köztünk lévő egység szövetét!

A részegyház iránti odaadást mindig azzal a nagyobb lélegzetvétellel kell kifejezni, amely figyelmessé tesz az egész Egyház élete iránt. A közösség (kommunió) és a küldetés korrelatív dinamikák. Azért leszünk szolgálattevők, hogy szolgáljuk saját részegyházunkat, tanulékonyan a Szentlélek és saját püspökünk iránt, együttműködve a többi pappal, de annak tudatában, hogy az egyetemes Egyház része vagyunk, amely túllépi saját egyházmegyénk és országunk határait. Ha a missziós jelleg az Egyház lényegi tulajdonsága, akkor főképp a felszentelt személy számára az, aki arra kapott meghívást, hogy a szolgálatot egy természeténél fogva misszionárius közösségben végezze, és hogy nevelő legyen a világméretben való gondolkodásra – nem a világiasságra, hanem a világméretben való gondolkodásra! A misszió ugyanis nem egyéni döntés kérdése, nem egyesek nagylelkűségének vagy esetleg lelkipásztori csalódások következménye, hanem a részegyház döntése, amely főszerepet vállal abban, hogy az evangélium minden néphez eljusson.

Kedves paptestvérek! Imádkozom mindnyájatokért, szolgálatotokért, és a Papság Apostoli Uniójának szolgálatáért. Értetek is imádkozom, kedves fivérek és nővérek! Áldásom kísérjen titeket! Végül kérlek titeket, arról se feledkezzetek el, hogy imádkozzatok értem, mert én is rászorulok az imákra! Köszönöm!

Ferenc pápa

Forrás: Szentszék Kommunikációs Titkársága
Fordította: Tőzsér Endre SP