Gyónni vagy nem gyónni? A bűnbocsánat szentségéről nem csak advent idején

Jézus megismételte: “Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: “Vegyétek a Szentlelket! Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad.” (Jn 20, 21-23)

 

A keresztség szentségében újjászületve a hit által Isten új szívet és új lelket adott az embernek. Amikor vétkezünk, elveszítjük ezt a kegyelmet, de a mi mennyei Atyánk mindig megkeresi az eltévedt bárányt. Ezért a katolikus egyház a bűnbocsánat szentségének lehetőségével újra és újra felkínálja az irgalmas Istennel való kiengesztelődés ajándékát, de ehhez szükség van az ember Istentől kapott szabad akaratára is: a szívből történő bűnbánatra, amikor megszületik bennünk az elhatározás, hogy szakítunk a bűnnel és nem akarjuk újra elkövetni. Ez a hívő ember válasza Isten végtelen szeretetére.

 

 

Elkövetett bűneinkkel Istent bántjuk meg, ezért neki kell megvallanunk azokat. Ebben segítségünkre van a gyóntató pap, aki lelki támogatást nyújtva segít bennünket, hogy a bűnbánat szentsége valós gyógyulást hozzon az életünkben. Jézus Krisztus ugyanis továbbadta az apostoloknak az Atya által rábízott hatalmát, mégpedig a bűnök megbocsátását. Így az egyházban továbbélő apostoli hivatal rendelkezik a bűn megbocsátásának hatalmával. Természetesen a vétkeinket nem ők törlik el, hanem mindig és csakis Isten, de Isten a papokon keresztül érvényesíti irgalmát, azaz a pap személyében maga Krisztus cselekszik, Krisztus hallgatja meg a bűnvallomásunkat, és Krisztus oldoz fel a bűneink alól.

 

Minél teljesebb a bűnbánatunk és minél jobban igyekszünk jóvátenni bűneinket, azok megvallása és feloldozása által bűneink valóban bocsánatot nyernek. Ha azonban a bűnbánat mögött nincs igazi, mély és őszinte bánat, nincs törekvés a jóvátételre, bűneink nem nyernek megbocsátást.

 

© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / PE