A daganatos betegségek kialakulásának okairól és lelki oldalról történő kezelésük lehetőségeiről rendeztek egészségvédelmi konferenciát 2020. február 27-én, Nyíregyházán a Jósa András Oktatókórházban. A találkozón meghívott előadóként egyházmegyénk Kórházlelkészi Szolgálatának munkatársai is részt vettek, akik Isten vigaszt nyújtó üzenete közvetítésének fontosságára hívták fel a megjelent védőnők, háziorvosok és szociális munkások figyelmét. Az alábbiakban Berényiné dr. Felszeghy Márta kórházlelkészségi koordinátor és Molnár Tünde lelkigondozó, beteglátogató előadásának kivonatát közöljük.
Útitársként a betegágy mellett – Hogyan tudjuk közvetíteni Isten üzenetét?
Jézus maga így mutatkozott be: „Az Úr Lelke rajtam, ő kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, ő küldött engem, hogy meggyógyítsam a megtört szívűeket, szabadulást hirdessek a raboknak, és a vakoknak megvilágosodást, hogy szabadulást vigyek az elnyomottaknak, hirdessem az Úr kegyelmének az esztendejét” (Lk4,18-19). Itt világosan láthatjuk: Jézus küldetése az, hogy meggyógyítsa az embert fizikailag és lelkileg is, megszabadítsa minden kötöttség alól, amely rabszolgává süllyeszti. Különösen a bűn kötelékei alól kívánja felszabadítani. A hangsúly az emberen van, nem csak a testén vagy csak a lelkén! Jézus az egész embert tartja szem előtt. E gyógyító tevékenység mögött tehát jellegzetes emberkép húzódik meg.
A beteglátogatás – lelki gondozás – egy segítő szolgálat, amely egységben látja az ember pszichés, spirituális igényeit, és ezek harmóniáit szeretné elősegíteni a betegség, gyász, okozta krízishelyzetbe, és mindezt spirituális előtérben. Szolgálatom része a hozzátartozók és a gyógyító közösség tagjainak pszichés, spirituális támogatása is. Fő alappilléreit úgy mondanám: „odamenés”, mellé állás, „vele menés”. Amit tudok adni: időt, meghallgatást, figyelmet. Közösen végigjárjuk a beteg számára fontos, szomorú, vagy derűs életállomásokat, és segítem őt a saját erőforrásainak megtalálásában. Számomra nagyon fontos ebben a szolgálatban az alázat. A másik ember megajándékoz engem az ő titkaival. Való igaz, hogy a beteg ember legjobb gyógyszere a másik ember.
A betegben egy pillanat alatt alakul ki a félelem, a magány, a reménytelenség, várakozás, önvád, ismerethiány… Amikor belépek hozzá, nem tudom, hogy hol tart, mi foglalkoztatja.
Minden ember más, minden beteg másként is viselkedik, mások a megküzdési stratégiáink, másként vagyunk érzékenyek, máshogy sebződünk. Nagyon nehéz lehet egy este, egy éjszaka, egy sötétedés a bizonytalanságban, a félelemben. Itt az ember elveszetté, kiszolgáltatottá válik. Olyan fajta tapintattal kell vele lenni, ami neki akkor jelenthet segítséget. Nem biztos, hogy mindig a megfelelő kérdéseket teszem fel, és lehet, hogy egyáltalán nem kell meg sem szólalnom. Nagyon nagy önkontrollra is megtanított ez a hivatás. Én nem mondhatom meg a betegnek a válaszokat. Abban kell segítenem, hogy ő mondja ki, hogy igen, ebbe a helyzetbe kerültem, de innen tovább kell lépni, és meg fogom próbálni. Mert abban a helyzetben nem biztos, hogy először ezek a gondolatok gyötrik az embert, sőt még hónapok múltán sem.
A szenvedés érték, hit és kapcsolati válságot is eredményezhet az emberben. A beteglátogató (lelkigondozó) segít feldolgozni mindazt, amit a beteg válságként, traumaként él meg. Létrejöhet benne törés az Istennel való kapcsolatában, és a hozzátartozói felé is. Nem tanácsot osztogatunk. hanem abban segítünk, hogy a beteg megtalálja saját erőforrásait. Hívő emberek esetében saját hitüket is próbáljuk mozgósítani, a nem hívőknek is segítünk, hogy szembe nézhessenek a végső kérdésekkel. Fontos, hogy a beszélgetéseink alatt, egy bizalmas légkört tudjunk teremteni. Nagyon fontos a betegek számára, hogy van, akiben megbízhatnak, valaki meghallgatja őket, valaki kíváncsi rájuk… érzik, hogy mindez a titoktatás légkörében zajlik. Ez adhat stabil talajt a beteg lába alá azzal, hogy segítünk újból megtalálni az életcélt. Beszélgetések során gyakran felteszik a kérdést az idősebb nénik: Minek is élek már? – Majd rácsodálkoznak, milyen jó lenne látni az unokát és dédunokát. A legegyszerűbb célokat is segítünk megfogalmazni.
Gyakran úgy hozza a helyzet, hogy ugyanazon beteghez többször is visszamegyünk. Súlyos beteghez, vagy sok problémával küzdő beteghez, akár naponta is. Egy ilyen kapcsolattartásban általában nagy mélységek nyílnak meg. De ha helyesen végezzük a munkánkat, ez a mély beszélgetés arrafelé mozdítja az embert, hogy még jobban feltárulkozzon annak, aki segíteni szeretne neki.
Hogy egy gyógyító folyamat elinduljon, elengedhetetlen a bizalmi kapcsolat megteremtése, hogy a bizalom légköre hassa át a beszélgetést. Ahhoz azonban, hogy ez létrejöjjön, szükség van az empátiámra, hogy átérezzem a beteg helyzetét. Biztosítom őt arról, hogy útitársául szegődök, elfogadom őt. Mellészegődök örömében, bánatában. Nagyon fontos az értő meghallgatás, hogy úgy legyek jelen a másik számára, hogy nyitott legyek a mondandójára. Nyitottság, hitelesség, őszinteség kell, hogy jellemezze a kapcsolatot. Bizalom csak ott alakul ki, ahol a kapcsolat félelemtől és erőszaktól mentes… Mindezekre odafigyelek… ez egy különleges teret teremt kettőnk között… ez egy kegyelmi pillanat.
Sokszor tapasztalható, hogy a beteg nem osztja meg családtagjaival az érzéseit, gondolatait, mert félti őket. Valakinek azonban szeretné kimondani. Végtelenül jó érzés, amikor értő figyelemmel odaülhetek a másik ember mellé. Kinyilváníthatom felé, hogy itt most nem én vagyok a fontos, hanem Ő. Hogy mi van vele? Honnan jött? Mi a betegsége? Milyen kérdések foglalkoztatják? Az a tapasztalatom, hogy ezzel az odafordulással mindig nagy örömet szerzek a másiknak… És ő cserébe megajándékoz történeteivel. Feltárja az érzéseit, esetleg kisírja magát. Az is nagyon fontos számomra, hogy észrevegyem a másikat, hogy el tudja mondani nekem, ami akkor, ott fontos számára, ami foglalkoztatja. Együtt rátudjunk nézni azokra az akadályokra, amelyek megnehezítik az életét az Istennel, embertársaival, és önmagával való kapcsolatát. Segítsem őt az erőforrásainak a feltárásában. Hagyjam őt, hogy saját tempójában haladhasson azon az úton, amelyiken közösen indulunk el. Ezek mind jó érzéssel töltenek el, nagy kincsek.
Természetesen sokszor nem látjuk azonnal az eredményt, de gyakran tapasztaljuk, hogy a beteg érzékelhetően megkönnyebbül. Aki addig feszült volt és szorongott… kienged, megnyugszik, békesség lesz a szívében. Nagy öröm, amikor látjuk a visszajelzést, ha néhány hét múlva ismét találkozunk a beteggel és elmondja nekünk, hogy mennyit segített neki a velünk való beszélgetés.
A kórházba kerüléskor nem csak a betegeknek, hanem a hozzátartozóiknak is szükségük van támogatásra. Próbálok lehetőséget teremteni arra is, hogy ők is, tudjanak beszélni a tehetetlenségükről, bizonytalanságaikról, bűntudatukról. Gyakran melléjük kell állnom akkor is, amikor haldokló szeretteiket kísérik. Jól esik nekik a támasz, az érzékenység, az együttérzés.
Nagyon fontos még számomra a gyógyító, ápoló személyzet lelkére való odafigyelés is. Nagy megtiszteltetés, nagy ajándék, amikor megosztják tehetetlenségüket, fájdalmukat, elfáradásukat, vagy akár magánéletbeli problémáikat is. Nagyon jól eső érzés az orvosok és nővérek elfogadó hozzáállása, ahogy a munkámat segítik. A személyes kapcsolatok kialakításával úgy érzem, sikerült kiépíteni a jó munkatársi kapcsolatot, és ez is örömmel tölt el.
Óriási erőforrásom a hitem. Minden nap hálás vagyok azokért a találkozásokért, amikor sikerült beszélgetnünk, a betegek bizalmáért, amivel sosem élek vissza. Igyekszem segíteni, valakinek talán csak azzal, hogy ott vagyok vele. Hozzátartozik a szolgálatomhoz a haldoklók kísérése, ami embert próbáló feladat… amikor nem szavakkal, hanem csak a mellette létemmel, a kézfogásommal, simogatásommal, az imáimmal kísérem.
Nagyon nemes, de ugyanakkor nehéz feladat a haldoklók kísérése. Azzal, hogy kísérhetem a haldoklót ebben az utolsó szakaszban (élete utolsó szakaszában), egy „különleges időbe” léphetek be. Nagyon sok minden foglalkoztatja őket, mindenféle érzések kavarognak bennük. Bizonytalanságban vannak, szembe kell nézni a halállal, elindulni az ismeretlenbe, és valahol még mindig bíznak egy picit a csodában. Nem tudják milyen hosszú lesz ez a szenvedésekkel teli út, magányosakká válnak… Mennyi fájdalmat, kiszolgáltatottságot, kétségbeesést kell átélniük? Reménykednek, terveik vannak… és reményveszetté válnak… Hisznek, elveszítik a hitüket, kérdőre vonják Istent… Ekkor én ott vagyok, figyelek, hallgatok, lehetőséget adok arra, hogy a haldokló tudjon önmagáról beszélni. Figyelek, hogy egy szóval, mozdulattal, pillantással elmondhassa mindazt, ami számára igazán fontos, és amit eddig nem tudott, vagy nem lehetett elmondani. Értelmet adok az időnek, ami még hátra van. A haldokló kísérésekor az a legfontosabb, hogy őrá figyeljek és jelenlétemmel enyhítsem a fájdalmát. Azt a biztonságot kell nyújtanom, amiből megérzi, hogy nincs egyedül, nincs magára hagyva, biztonságban van. Amikor a beteg megérzi, hogy meg fog halni, egy belső tudatos munkába kezd. Lehet, hogy csak az anyagi ügyeit fogja elrendezni, de eljuthat odáig is, hogy rendet tesz személyes kapcsolataiban, újra találkozik valakivel, akivel összeveszett, bocsánatot kér azoktól, akiket megbántott. Az is nagy megtiszteltetés, amikor kísérőként bábáskodhatok ezekben a folyamatokban.
Gyakran vannak olyan találkozások is, amikor már nincs mód szavakra. Sok haldoklónak már az egyszerű jelenlét a nyugalom, a védettség érzését nyújtja, érzik, hogy van valaki mellettük. Felemelő érzés, hogy én lehetek ez a valaki. Legtöbbször itt már nincsenek szavak. Helyet adhatok az érintésnek, a finom simogatásnak. Ilyenkor már csak ülök az ágy mellett, és fogom a haldokló kezét. Ez legtöbbször szemmel láthatóan jól esik, ha érezhetik a másik kezét. Egy kedves kéz meleg érintése vigasztalja és megerősíti őket legbelül.
Van olyan is, hogy a beteg igényli, hogy imádkozzak, felolvassak az imakönyvből, imafüzetből –Főleg az idősebb betegek igénylik. A kedvencük a betegek imája, és a hálaadó ima – és a Máriáról mesélek című könyvből a Máriáról szóló csoda történetek. Ezzel is megpróbálom Isten jóságos szeretetét és irgalmát közvetíteni a haldoklók felé, és hiszem, hogy ez reményt ad és megnyugvást. Nagyon felemelő, szomorú, de mégis gyönyörű pillanatok ezek.
A szolgálatom nemcsak betegközpontú, hanem Isten központú is. Fontos, hogy folyamatosan ápoljam a hitemet, élő kapcsolatom legyen Istennel, akire mindig számíthatok. Felemelő érzés, hogy küldetésemet Istentől és az egyháztól kaptam, és szolgálatomat Isten iránti hűségből végzem. Minden nap az Úr elé viszem gondomat, hogy ő adjon erőt, ha a kezem kell, akkor tudjak vele simogatni, ha a lábam kell, oda tudjak menni, ahol a legnagyobb szükség, ahol a szemem kell, észrevegyem a szomorúságot, a fájdalmat, és tapintatosan, a legnagyobb alázattal elfogadva, ha éppen csak mellette kell, hogy üljek, hogy ne legyen egyedül. Olyan értő fület adjon a Jóisten, hogy meghalljam azt is, ami a szavak szintjén nem kerül kimondásra, csak a lélek mélyén. Adjon bátorságot az Úr, hogy szembe tudjak nézni azzal a ténnyel is, hogyha elszólítja a beteget, és én már látszólag nem is tudok semmit tenni, ott legyek vele, imádságban felajánlva őt és életét. Különösen jó érzéssel tölt el az az érzés, ha a beteg élni tudott a szentségekkel a kórház falai között, s a szent útravalóval távozott el a földi létből.
Imádkozó ember lehetek, aki hálát adok, könyörgök, közbenjárok azokért, akikkel nap, mint nap találkozok. Imáimban rendszeresen visszatekintek arra, hogy menyire tudtam Istennel együttműködni. Minden nap rábízhatom Istenre azokat, akikkel találkoztam, hogy ő munkálkodjon az életükben.
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet