A negyven nap szentsége, vagyis a nagyböjti időszak évenként visszatér. Azonban ezt mi gyakoroljuk, vagyis nem személytelenül és sorsszerűen tér vissza a készületi idő, hanem úgy, hogy azt gyakoroljuk. De mi a célja ennek az időszaknak?
A nagyböjtöt általában bűnbánati időnek nevezzük, de tudjuk, hogy eredetileg a keresztelendők készületének utolsó, intenzív szakasza volt. Később társult hozzá a nyilvános bűnösök vezeklésének őskeresztény rítusa, amikor a hívők a vezeklés részeként zsákból készült ruhát öltöttek magukra, majd hamut szórtak a fejükre. A liturgikus könyvekből tudjuk, hogy a IV. században a római bazilikákban külön pap állt a vezeklők rendelkezésére, akikhez gyónni mehettek. Súlyos és nyilvános bűn esetén a gyóntató a hívőnek egy hamuval meghintett vezeklőruhát adott át, akinek egy kolostorban kellett a gyóntató által kirótt negyvennapos vezeklést elvégeznie. Csak ennek végén vették vissza nagycsütörtökön az Egyház teljes közösségébe.
A böjti időszak a hétköznapi bűnösök (mindnyájan, gyarló emberek) általános bűnbánati ideje, melynek két fontos célja: Krisztus titkában előrehaladni és ennek következményeként méltó megtérésre jutni. A katekumenek fokról fokra tudtak meg többet a kereszténység „titkairól”, majd avatták be őket, amelynek a csúcsa a húsvét, a szentségekben való részesülés.
Az Isten titkával találkozó ember megérintett lesz, le kell vennie saruját, mint Mózesnek a csipkebokornál: el kell hagynia bűneit, földies nehézkedéseit. Ez a megtérés, amit a Krisztust egyre jobban megismerőknek is meg kell tenniük. Krisztus titka ugyanis nem egyszerű ismeret, hanem a szívünket, az életünket érinti, ezért a titokra válaszoló ember kinyitja szívét, és otthagyva mindenét követi az új, isteni életbe a Mestert.
Forrás: Új Ember, Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet