Ferenc pápa március 6-i kihallgatáson VI. Pál esetében is jóváhagyta a csodát, és elrendelte a szenttéavatási dekrétum kibocsátását. VI. Pált vélhetően 2018 őszén, az ifjúsági témát tárgyaló római püspöki szinódus idején avatják szentté. Török Csaba egyetemi tanár írásában így méltatta VI. Pált:
A konklávé június 21-én választotta meg VI. Pált. De ki is volt Giovanni Battista Montini, aki 1897. szeptember 26-án látta meg a napvilágot polgári-értelmiségi családjának concesiói vidéki házában? A bresciai gyermekévek, a mozgalmas diákidő, majd a szeminárium elvégzése után 1920. május 29-én szentelték pappá. Első éveit a tudományoknak szentelte, majd 1925-től az Olasz Katolikus Egyetemista Föderáció asszisztense lett, innen lépett 1937-ben államtitkársági szolgálatra.
Életének ezt a korszakát az intellektuális pezsgés, a közéletben való jelenlét, sok-sok párbeszéd, vita, eszmecsere jellemezte. Kiterjedt, a vatikáni szolgálata alatt is ápolt és bővülő baráti körébe nemcsak közvetlen környezete tartozott bele, hanem a kor Európájának számos kiemelkedő értelmiségije, gondolkodója, politikusa, közöttük Jean Guitton francia filozófus is, akihez valódi intellektuális, tiszteleten és kölcsönös inspiráción alapuló barátság fűzte. Már gimnazista kora óta írt cikkeket, hosszabb-rövidebb publikációkat, s stílusa nemcsak értelmi gazdagságról, de meggyőző erőről, mélységről, intenzitásról is tanúskodott. Amikor 1954-ben elfoglalta Milánó érseki székét, akkor – bár egyesek a Vatikánból való száműzésnek vélték ezt a pápai döntést – Guitton szerint olyan időszak kezdődött az életében, amelynek során próbákon átmenve kellett bizonyítania erejét és lelkipásztori mivoltát.
Az egyház megújulásának útját 1960. május 8-án keletkezett votumából, véleményéből ismerhetjük meg, amellyel hozzájárult a nagy munka római előkészítéséhez. Szerinte fontos, hogy az előkészület, de a tanácskozások sora is a világ minden tájáról meghívott szakértők támogatásával haladjon előre. Kiemeli az ökumenikus nyitottság igényét, olyan szintig, hogy előzetes egyeztetést javasol a testvéregyházak képviselőivel, még a zsinat előtt, a felmerülő témákról. A liturgia terén támogatja az adaptációt, ami lehetővé tenné, hogy a világiak bekapcsolódjanak a szent cselekménybe. Ezenfelül ajánlja a részleges zsinatok, a „szinódusok” bevezetését, hogy így az egyház reformja hatékonyabban haladjon előre a helyi egyház szintjein. Amikor tehát 1963-ban VI. Pál néven elfoglalja Péter székét, már kiforrott képpel rendelkezik arról, hogyan is válhat gyümölcsözővé a zsinat műve.
Látásmódját, viszonyulását összegzi első enciklikájának 67. pontja, amelyet 1964. augusztus 6-án adott ki: „Az Egyháznak párbeszédbe kell kezdenie a világgal, amelyben él. Az Egyház szóvá teszi önmagát, az Egyház üzenetté teszi önmagát; az Egyház beszélgetéssé teszi önmagát.” Miért is? Alapvetően azért, mert a hit, a vallás nem más, mint párbeszéd Isten és az ember között, olyan dialógus, amely üdvöt hoz. Ha tehát az Egyház hű akar lenni Istenhez és a hitéhez, ugyanilyen dialogikus módon kell viszonyulnia a világhoz. Csak ha beszélget, ha párbeszédet folytat, akkor lesz hiteles meghirdetője Jézus Krisztus evangéliumának. És kivel folytasson párbeszédet az Egyház? A pápa „koncentrikus körökben” írja le: először a teljes emberiséggel (beleértve még az ateistákat is, jól tudva, hogy a velük való dialógus igen nehéz a hit dolgaiban), azután az istenhívőkkel, végezetül pedig a kereszténységgel, a nem katolikus testvéreinkkel. Csak az ilyen párbeszéd segít el a békéhez, ahhoz, hogy az emberiség előre tudjon haladni.
VI. Pál pápaságát ezért úgy is értelmezhetjük, mint a dialogikus Egyház világra segítésének az idejét. A párbeszéd mindhárom körében csodákat hozott ez a tizenöt év. A teljes emberiséggel folytatott párbeszédben nem feledhetjük, hogy ő volt az első pápa, aki felszólalt az ENSZ-ben és az UNESCO-ban, aki rendszeressé tette a művészekkel való találkozásokat (ennek gyümölcse a Vatikáni Múzeumok kortárs művészeti gyűjteménye), bevezette január 1-jén a békéért ajánlott világ-imanapokat, aki fáradozott a filozófia és a tudományok, valamint az egyház közötti rendszeres eszmecserék, akár viták elősegítésén. A vallásközi párbeszéd kapcsán ki kell emelnünk, hogy ő volt az első, aki nem keresztény megfigyelőket is meghívott egy egyetemes zsinat üléseire, aki hatalmas lelkipásztori utakba kezdett, hogy Amerikában, Afrikában és Ázsiában találkozzon a helyi, a többségi vallások képviselőivel, illetve hogy az ő idejében vált rendszeressé más vallások vezetőinek a látogatása a Vatikánban.
VI. Pál a párbeszéd pápája. Csodálatos örökséget hagyott hátra, amelyet utódai – olykor a forrást, az elsőt, Montini pápát talán árnyékba borítva – továbbvittek. De ő itt él egyházunkban, a párbeszédeinkben, a szinódusunkban (amely intézményt neki köszönhetjük). Ő valószínűleg örül, hogy utódaiban az általa megkezdett beszélgetés folytatódik, s a nagy szellemek, az igazi, mély lelkű entellektüelek és az alázatos szentek szerénységével hátrébb lép. Hisz nem ő számít, hanem Krisztus evangéliuma, amely maga is Szó, mely beleszövi magát az emberi párbeszédek végtelen hálójába.
Forrás: Új Ember