“Köztünk élnek, ismerjük őket plébániáink közösségeiből; rájuk bíztuk legdrágább kincseink, a gyermekeink hitéleti oktatását. Ők a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében szolgáló hitoktatók, akik az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet honlapján megjelenő sorozatban vallanak hitükről, személyes küldetésükről.”
Kinga 19 éves volt, amikor először érezte Isten hívását. 23 évesen belépett a rendbe, majd örökfogadalmat tett és 12 évig volt tagja a szerzetesi közösségnek. Hosszas tépelődés után hozta meg végső döntését: kilép a rendből és új utakon folytatja tovább. Katekétának állt, és ma már tudja, hogy az ő életútja a hitoktatás. Ő Végvári Kinga, a Debreceni Megtestesülés Plébánia hitoktatója.
A rendszerváltást követően újjáéledt az egyházi élet Magyarországon, újrakezdték működésüket a szerzetesrendek, hívták és várták az elkötelezett fiatalokat. A televízió ontotta a szakrális Zeffirelli-filmeket, köztük a Napfivér, Holdnővért, melynek ferences világa teljesen magával ragadta az útkereső fiatal lányt.
– A Szent István-templomba jártam ifjúsági hittanra. Egyszer teljesen egyedül üldögéltem a templomban, amikor azt éreztem, hogy ott van velem Isten! Nagyon feldobott és felfokozott érzelmi állapotba kerültem, mint amikor szerelmes lesz vki… 19 éves voltam, érettségi után. Angol szakra jelentkeztem az egyetemre, de nem vettek fel, és nem igazán tudtam, hogy mit kezdjek az életemmel, nem lebegett előttem semmilyen cél és egyre erősödött bennem a hívás a szerzetesi pályára.
Majd Kinga elutazott az Egerszalóki Ifjúsági Találkozóra és ott találkozott a ferences kisnővérekkel, akiknek mesélt az álmáról, hogy apáca szeretne lenni. A következő évben egy miskolci magánegyetemen kezdett angolul tanulni. Felkereste a nővéreket bükkszentkereszti rendházukban, és amíg egyetemre járt, rendszeresen látogatta őket, de csak titokban.
– Katolikusak a szüleim, de nem vallásosak, és az a tervem, hogy belépjek egy szerzetesrendbe, heves ellenállásba ütközött. Így telt el három év, mire beléptem. Ott lebegett álmaimban a Zeffirelli-film kiszínezett világa, hogy odaadom az életemet a világ szegényeinek, aztán jött a valóság, hogy a rendben ez azért nem egészen így van. Nehezen éltem meg, hogy a kapcsolattartás eléggé korlátozott, kéthavonta járhattam haza. Egy év elteltével kaptam meg a szerzetesi ruhát, majd következett egy még szigorúbb év, amikor haza se mehettem, a szüleim karácsonykor és húsvétkor meglátogathattak és havonta egyszer telefonálhattunk. Nagyon kötött napirendem volt, minden percünk be volt osztva: ima, olvasás, teológia tanulás, sekrestyés feladatok, elcsendesedés, házimunka. Megszűnt a külvilág, csak a befelé figyelés létezett.
A fiatal lány egy év után végre hazamehetett, de úgy érezte, ez az év felőrölte. Azt érezte, hogy nem tudja tovább folytatni, de a makacssága győzedelmeskedett, és 12 évet töltött el a rendben.
– Azt a 12 évet átszőtte a belső vívódásom. A gyóntató lelki atyám tanácsolta, hogy hagyjak hátra mindent, menjek haza, gondolkozzak, adjak időt magamnak, és később, ha mégis úgy gondolom, térjek vissza, ha pedig nem, akkor lépjek ki. Persze nem törődtem vele, minden ment tovább, mert jött valami, ami feltöltött és továbblendített: a hitoktatás. Át kellett vennem egy nővér feladatait, és mindenféle képesítés nélkül hittanórákat kellett tartanom óvodásoknak és iskolásoknak. Ez pedig hozta magával, hogy elvégeztem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola hitoktató képzését.
A tanulással és tanítással töltött szerzetesi évek során Kinga is, mint minden szerzetes, a korábban tett fogadalmát minden évben megújította. De ez az időszak évről-évre mély lelki tépelődéssel járt számára: hogyan tovább, menni vagy maradni?
– Egyszer a szüleimtől mentem vissza a közösségbe és erős sírás fogott el. Azt éreztem, hogy minden bajom van és semmi sem jó, sehogy sem jó, minden összeborul felettem és rosszul lettem. Elhagyott minden erőm, ágynak estem és azon gondolkoztam, hogy valami végleg elszakadt, és ez így nem megy tovább. Csak feküdtem és az járt az agyamban, hogy ha ezt így folytatom, abba bele fogok halni. A sok fájdalom, görcs, amit évekig toltam magam előtt, összegyűlt a lelkemben és testi tüneteket produkált, és nincs kiút. Nincs már tovább, haza kell mennem. Szóltam az elöljárómnak, hogy nem bírom tovább csinálni, egyszerűen muszáj hazamennem, mert elviselhetetlen a helyzet a számomra. Ilyen esetekben javasolják a szerzeteseknek, hogy lelkigyakorlaton csendesedjenek el, pihenjenek egyet. Egy hét után a lelkigyakorlaton mondtam a lelki vezetőmnek, hogy nem megy, nincs tovább. Azt válaszolta, hogy ha ezt így kimondtam, akkor tényleg nincs tovább, és azt kell szem előtt tartani, amit érzek és ami a valóság, és nem azt, amiről álmodozom. És hogy hiába akarok én Szent Ferenc lenni és megváltani a világot, nem fog menni.
Végül Kinga meghozta a döntést és kilépett a rendből, mindent maga mögött hagyva. De a 12 év szerzetesi élet nem múlt el nyomtalanul.
– Szent Ferenc egész életében Isten szeretetét hirdette a világban, és nagyon hálás vagyok, hogy a közösségben megtanultam a megbocsátást és az elfogadást, és hogy a szeretetet ennyire mélyen megéljem, hirdessem és adjam tovább. Megtanultam elfogadni a másikat, és azt, hogy attól, hogy ő más, nem rosszabb. De még ma is hullámoznak az érzéseim, ha visszagondolok… Szerettem volna a szerzetesi életeszményt magaménak tudni, de mindig beleütköztem abba, hogy nem tudok megfelelni az elvárásaimnak. Iszonyú csalódás volt azzal szembesülni, hogy nem tudom azt az életet élni, ugyanakkor nagy megkönnyebbülést éreztem, amikor meghoztam a döntést.
Amikor eljött a nővérektől, Kinga egy dologban biztos volt: nem akar az egyház kötelékében dolgozni. Aztán négy év világi munka után, amikor éppen lejárt a munkaszerződése, meghívást kapott Felföldi László atyától, hogy legyen hitoktató a Megtestesülés Plébánián…
– Azt éreztem akkor, hogy az Istentől kapott életfeladatomhoz a Laci atya hívása terelt vissza. Ezt bízta rám az Isten, ez az életem értelme, ha nem ezt csinálom, olyan mintha nem teljesíteném az Isten akaratát. És a gyerekek között elfeledkezem a problémákról, az útkeresésemről, pedig semmi különlegeset nem teszek, csak végzem a dolgomat. Közben meg arra gondolok, hogy nem az én erőfeszítésem eredménye ez az egész, hanem az Istené, és én csak egy eszköz vagyok abban, amit Ő véghezvisz. A hitoktatás számomra küldetés. Szeretem ezt csinálni, és az sarkall, hogy a gyerekeknek továbbadjam: Isten mindig velük van és segíti az életüket. És akármi rossz történik velük, mindig van megoldás, és nem szabad elveszíteni a reményt. Ezt kell továbbadnom nekik, mert én megéltem ezt. De az is bennem van, hogy egyszer majd számon kérik tőlem, hogy megtettem-e mindent, és segítettem-e a rám bízott kisgyermekeknek.
@ Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Papp Erika