„Köztünk élnek, ismerjük őket plébániáink közösségeiből; rájuk bíztuk legdrágább kincseink, a gyermekeink hitéleti oktatását. Ők a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében szolgáló hitoktatók, akik az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet honlapján megjelenő sorozatban vallanak hitükről, személyes küldetésükről.”
Simon Szabolcs napi munkáját nem átlagos munkakörülmények között végezte: bűnügyi technikusként 
bűncselekmények helyszínén nyomokat keresett, bűntények körülményei után kutakodott. Egészen 2009-ig, amikor, ahogy ő fogalmaz, nem a bűn után ment, hanem a bűnmegelőzés került munkája középpontjába: teológiai témájú könyvek hatására, valamint plébánosi indíttatásra hittanárnak állt. Egyházmegyénk hitoktatóit bemutató sorozatunkban ezúttal Simon Szabolcs, Nagykálló római katolikus plébániájának egyszemélyben akolitusa, kántora és katekétája beszélt hivatásáról, élményeiről.
– 2008-ban családommal – három gyermekemmel és feleségemmel – Nagykállóba költöztem, ahol Vitai László apát, plébános kérésére és indítására kezdtem katekéta szakon tanulni a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán. Tanítani a nagykállói általános iskolában kezdtem, ahol már a 90-es évek elejétől órarendi keretek között zajlott a hitoktatás. Jelenleg még a Biriben az általános Iskolában és az óvodában hitoktatok, valamint a Görögkatolikus Egyház fenntartásába került nagykállói Korányi Frigyes Gimnáziumban.
Szabolcs hitoktatói küldetésének tekinti, hogy azokért, akikért ma még csak imádkozni tud, holnap velük együtt imádkozhasson. Mivel nincs két egyforma ember, állandó motivációt jelent, hogy kézzelfoghatóvá tegye Isten közelségét kortól, nemtől függetlenül bárki számára.
– Szeretném, ha személyiségemmel is hozzájárulhatnák sok ember életében ahhoz, hogy közel engedjék magukhoz az őket kereső Istent. Örömömre szolgálna, ha meg tudnám mutatni, hogy egyedül Krisztus az út, az igazság és az élet. Ezt úgy értem, hogy a rám bízottakat igyekszem Jézus felé vezetni. Hitoktatóként a célom nem lehet mást, mint megismertetni Istent azokkal, akikkel kapcsolatba kerülök, és hogy megtudják tőlem, hogy a szeretet nem egy fogalom, hanem egy személy. Az ideális hitoktató pedig nem más, mint az élő Krisztus. Nemcsak szavakkal, hanem példájával, tetteivel és egész életével. Ideális hitoktató az Anyaszentegyház is, ami hitelesen őrzi és feltárja a kinyilatkoztatott igazságot. Önmagamra vonatkoztatva az ideális hitoktató szintet akkor közelíthetem meg, ha el tudok vezetni másokat is az Egyházhoz és Krisztushoz.
Szabolcsot, mint elkötelezett katekétát boldogsággal tölti el, hogy a hittanórákon keresztül nem csupán ő adja át Krisztus örömhírét a gyermekeknek, hanem annak hatására azok is evangelizálják közvetlen környezetüket. Találkozásaik a kölcsönös egymásra figyelésen alapulnak.
– Örömmel tölt el, amikor az órákon a gyerekek figyelnek, illetve az is, amikor nem figyelnek. Nem frontális ismeretátadásként kezelem a hittanórákat, így ha figyelnek, az azt jelenti, hogy számukra érdekes és érthető, amiről szó van. Ha nem figyelnek, az számomra visszajelzés, hogy más úton jussunk el a célig. Folyamatosan hatással vagyunk egymásra. Nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor a tanítványaim lelkesen mesélnek osztálytársaiknak az órán tapasztaltakról, és később ennek hatására ők is hittanosok, majd keresztények lesznek. Egymást és sokszor családjukat evangelizálják a „gyermekeim”, hiszen egytől-egyig annak tekintem őket. Leírhatatlan boldogság olyan gyereket látni, aki a szentségekhez járulhat, és előtte még csak nem is hallott Jézusról. És ez már messze túlmutat az én tevékenységemen. Egyik emlékem, amely nem látványos, nem hangos és rejtve maradt a világ előtt, de számomra mégis felemelő és csodálatos: évekkel ezelőtt egy plébániai hittanórára csak két gyermek jött el, a többiek kirándulni voltak. Ez a két gyermek előtte még soha nem vett részt templomi hittanórán, és meg sem voltak keresztelve. Szomorúak voltak és szomorúságuk oka nyilvánvaló volt, hiszen nem vehettek részt a kiránduláson. Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem, hogy szeretnének–e a többiekkel együtt lenni, de úgy, hogy nem közben nem megyünk sehova. Igent mondtak. Közösen megtanultuk a rózsafüzér imádságot, és közben olyan jól elbeszélgettünk, hogy észre sem vettük, hogy több mint fél órája véget ért az óra. Amikor ezt jeleztem nekik, azt mondták, hogy azért volt jó itt lenni, mert megszűnt az idő és a külvilág. Azóta mindketten bérmálkozásra készülnek…
A két gyermek felismerte és megértette az Örömhírt, mint ahogy Szabolcs is meghallotta az Úr hívását, amikor egy évtizede, hátrahagyva addigi munkáját és életét, elfogadta a hivatást és katekétának állt. Napi teendőjével, az Örömhír átadásával pedig kiteljesedett a személyisége.
– A hitoktatás számomra egyszerre lehetőség, felelősség, hivatás és hobbi. Lehetőség arra, hogy megmutassam mások számára a Krisztusban való lét fontosságát és szépségét. Felelősség, hiszen mondandóm, viselkedésem és életvitelem által sokak számára nekem kell megjelenítenem, hogy Jézus tanítása élhető és létező valóság. Hivatás, hiszen úgy érzem, feladatot szánt nekem az üdvtörténetben a Mindenható Isten, aki mindannyiunkat örök életben akar részesíteni, s rajtam keresztül is közölni akarja ezt az Örömhírt. Hobbi azért, mert úgy érzem, hogy egy 8 órától 16 óráig tartó hitoktatás nem életszerű. Az én munkámnak nincs kezdő- és záró időpontja, mégsem tudok belefáradni, és hálát adok érte mindennap, hogy ezzel foglalkozhatok.
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Papp Erika