„Amit felépítek estig, az leomlik reggelig. Minden órán újraépítjük a várunkat. Minden órát azzal kezdek, hogy letérdelek a törmelékbe, és köveket válogatok. De már ismerősek számomra a kövek” – olvashatjuk egy hitoktató hitvallásában. Zöldy Pál hittant tanít egy keszthelyi szakiskolában. Hitéről és a valláshoz fűződő kapcsolatáról azt vallja, hogy a tanulóktól, akik zömmel nem hívők, rengeteg olyan kérdést kapott, ami sokat segített neki abban, hogy jobban megismerje a vallást, a teremtett világ gazdagságát, de elsősorban önmagát.
Ebben az iskolában mindennap reggel nyolc órakor a tornateremben kezdjük a napot. Reggeli áhítat „történik”. A péntekit én tartom. Nagyon sokat jelentenek nekem ezek a reggelek. Kénytelen vagyok rájukhangolódni. Ott áll a hetven gyerek, mozognak, vibrálnak, mint a sajtkukac, előre szenvednek, hogy utolsó nap és tanulás. Kihívás. Valahogyan meg kell ragadnom a figyelmüket. A napi evangéliumból olvasok, de csak néhány sort, és azt kommentálom. Nagyon sokat jelentett nekem az a reggel, amikor a csodálatos halfogás története volt a témánk: Jézus azt mondja tanítványainak, hogy „én emberek halászává teszlek benneteket”. Sokat töprengtem már előző este, hogyan teszem kézzelfoghatóvá ezt a történetet – mert hát ez a lényeg reggelenként. És ott, ahogyan néztem őket, teljesen más szavak jöttek elő belőlem, mint amikre készültem. Fölidézem. „Tudjátok, mi az a halász? Láttatok ti halászt a Balatonon? Nem horgászt, hanem aki kiveti a hálót. Ha láttatok, jó. Tudjátok, hogy megy ez. És emberhalászt? Azt láttatok-e? Pedig ha van királyság, akkor emberhalásznak lenni, az az! És akkor most jól nézzetek meg engem, mert én az vagyok. Idejövök minden reggel, és kivetem a hálót. A másik oldalon! Hogy hátha megtalállak benneteket. Vagy valakit közületek legalább. Mert Jézus azt mondja: dobd ki a hálót! Menj le Keszthelyre, és nézz körül! Van ott pár jó arc. Vedd föl őket nekem! Hát én ezért jöttem. Mert emberhalásznak lenni a legnagyobb sors. És én boldog vagyok. Mert aki emberhalász, annak Jézus a társa. És az, aki ilyen akar lenni, szóljon nekem – elmondom a részleteket.” Eddig a napig mindig azt gondoltam, hogy az emberek halászai csak a felszentelt papok lehetnek, és most ezeknek a gyerekeknek köszönöm, hogy új távlatok nyíltak előttem.
Nagyon megerősödött a hitem, mióta hittant tanítok. Keményen próbára tették az evidenciáimat. Egyszerű kérdésekkel verték le a rozsdát a hitemről. Megtanultam időt kérni, ha valamit nem tudtam. (Milyen lesz a mennyország, vagy Szűz Mária szüzességének kérdése.) Megtanultam, kérdezni a környezetemet, szakembereket. Tudom, hogy nekem kell lekötnöm e gyerekeket, mert ha nem figyelnek, azért én vagyok a hibás. Tudom, hogy ha fegyelmezetlenek, nem engem akarnak bosszantani. Tudom, ha valamit nem értenek, az nem dac, hanem újra el kell magyaráznom, vagy meg kell tudnom, hogy mi az, amit nem értenek. Megtanultam, hogy az ő életük ugyanolyan nehéz, mint az enyém. Sokat köszönhetek a reggeli áhítatoknak, amelyek arra sarkallnak, hogy megértsem az evangéliumot és saját életemből keressek olyan kézzelfogható példákat, amelyeket ők is „levágnak”.
„A kérdés: föllazított válasz” – mondta Szabó Lajos matematikus. Fontosnak tartom, hogy az írásom végén ismertetett kérdésem, melyet a gyerekeknek feltettem, nem az volt, hogy „van-e Isten,”, hanem az, hogy „milyen” az Isten.
Hittantanárként vállalnom kell a megmérettetést. Kicsi gyermekek istenképe a szülők vonásaiban dereng fel először. A tanárok ennek a képnek a markánsabb vonalait hozzák. Nagyon nagy felelősség. Minden hittantanárnak. Tudnom kell, hogy miért tanítok hittant. Tudnom kell, hogy ez mennyiben táplál engem, és mi az, ami kimerít ebben a munkában. És az eredmény nem csupán a hittanversenyek teljesítménye – mert az lexikális tudás, tantárgy, tananyag, kognitív mutató. Isten megismertetése elsősorban lelki, érzelmi, személyes jelenlét. Ezt azután be tudjuk öltöztetni különféle adatokba, tényekbe, memoriterekbe és történetekbe – ahogyan a láthatatlan Isten a világ látható köpönyegébe burkolózik – hogy legalább a körvonalait érzékelhessük ideig való létezésünk során.
Ballagásra készülnek a gyerekek. Mit kaptak tőlem útravalóul? Mit kaphatnak egy hittantanártól? Jó esetben ismeretet Istenről vagy élményt a szeretet Istenéről? Ezért megkérdezem tőlük az utolsó hittanórán: Szerintetek milyen az Isten? Milyen az én Istenem? Van nekem egyáltalán Istenem? Mit láttok? És ha ennyit és így látnak a Teremtőből, amit leírnak, akkor az nekem megnyugtató. Bízom benne, nekik is. A válaszokat ideírom, mert a szerénykedésemet legyőzte a büszkeségem.
„Tanár úr, szerintem magának van. És azoknak is, akik jó emberek. Maga jó fej, vicces, megértő stb.” – „Jó, hogy van, mert rendes, és jó fej a Pali bácsi.” – „Őszinte, vicces, laza, jó fej, rendes.” – „Az én Istenem is ilyen, jóságos, becsületes, jószívű.” – „Igen, van. Igazságos, rendes, jószívű, normális.” – „Tanár úr, magának van Istene, néha igazságos, de nem mindig. Erre mondják azt, hogy Isten ügyei kifürkészhetetlenek, és minden okkal történik.” – „Igen, van. (…)”– „Van Istene. Jó fej, megértő, segítőkész. (…)”– „Van Istene. Azért gondolom, hogy van Istene, mert mindenkinek csak őszintén elmondja, hogy miben hisz, és csak azt mondja, amit gondol, és szerintem nagyon jó fej, mert ő ébresztett rá arra, hogy abban higgyünk, amit mi is gondolunk és elhiszünk. (…) – „Isten: bölcs, megfontolt, tapasztalt, irgalmas, fegyelmezett.” – „Jó lelkű, befogadó, nem feltűnő.” – „Határozott, megértő, kiegyensúlyozott, bölcs, érdekes, figyelemfelkeltő, magabiztos.” – „A maga Istene olyan, hogy az út végén majd megveregeti a maga vállát, és azt mondja: de jó, hogy hazaértél.”
„Miért csinálod egyáltalán?” – kérdezte tőlem valaki. „Szerinted mit csinálok én ebben az iskolában?” – kérdeztem vissza. „Talán te vagy az, aki előkaparja ezekből a gyerekekből az emberségük utolsó maradékát” – tűnődött. De én ekkor már tudtam a választ: „Én azért jövök ebbe az iskolába, mert ezek a gyerekek azok, akik előkaparják belőlem az emberségem utolsó maradékát!”
A teljes cikk a Jezsuita Kiadó oldalán olvasható, itt.