A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól. Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be. Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen. Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt. Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból. (Jn 20,1-9)”
Ez a te történeted, a Biblia története, mindnyájunk története, a sötétség, az elveszített remény, az összetört jövő mindnyájunk szívének újra és újra megjelenő valósága, súlyos terhe. Ilyenkor, ebben a mély sötétben szakad föl bennünk a végső elkeseredés, mint Máriában: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették.” A remény elveszettnek tűnik, mintha a semmi nyelte volna el. De a húsvét az élet újrakezdésének nagy öröme, új fényt, tavaszt, életet hoz az életünkbe.
A feltámadással minden megváltozik. A szív szaladni kezd, az érzések új erőre kapnak. Mi is újra futásnak eredhetünk, mint a tanítványok. Újra találkozhatunk a másik emberrel. Az életnek nincs vége! A remény nem a múlté! A húsvét boldogsága nem mentes a kereszt fájdalmától, hanem győzelem a fájdalom felett. Nem feltétlenül az a boldog élet, amelyből hiányzik a fájdalom, hanem az, amelyben a szeretet letörli a könnyeket. Ezért sürget a húsvét: a szeretet siet, hogy utolérje, akit szeret. „Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Mind a ketten futottak.” „Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.”
Gyakran vagyunk így mi is: nehéz elhinni, hogy az élet feltámadhat. Könnyű belenyugodnunk a gonoszba, az erőszak logikájába, amelyet Jézus is elszenvedett. A húsvét felnyitja a szomorúságba, a kudarc érzésébe, csalódásba zárt szívünk kapuit. Emberi méltóságunk kéri, sóhajtozva könyörög mindnyájunk szívében, a te szívedben is, hogy elinduljunk a hit útján, hogy belépjünk a hit kapuján.
Erről az útról, az erős hitről így ír Eötvös Károly: „Hogy hit támadjon bennünk: a léleknek önmagába kell szállania, önmagával kell foglalkoznia. Távol a világtól, a várostól, a zsibongó sokaságtól, a zakatoló gyáraktól, a kufárok viaskodásától, a papok szemforgatásától, a tudósok feleselésétől. Erdők magányában, vizek partján, sivatagnak rónavidékén: ott készül az ábránd, a sejtés, a szeretet vágya, a gondolatok szárnyalása, az érzések igazsága, a költészet, a végtelennek imádása, s ha mindezek együtt vannak a lélekben: ott készül a hit. Az erős hit, mely méltó erre a névre.”
Valahányszor sikerül eloszlatnunk egy kis darab sötétséget, valahányszor a kétségbeesés és a szorongás a szeretet fénysugarával találkozik, a könnyek felszáradnak, és valaki a magányban társra lel, az idegenből testvér lesz, akkor a világ feltámad. Ezért a húsvéti történet a világtörténelem legfontosabb eseménye, amely a reményt, az egyedüli reményt adja az emberi létről, saját életünkről. Ne féljünk elindulni szívünk mélyébe ezen a húsvéti úton, hogy találkozzunk a feltámadottal, hogy megélhessük életünk, szeretetünk, igaz emberségünk újjászületését, feltámadását.
Felföldi László
helynök, plébános
@ Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet