Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe (november 17.) minden esztendőben elénk állítja az 1207-ben, feltehetően Sárospatakon született magyar királylány példáját, akit a felebaráti szeretet szentjeként ismert meg az egész világ. Ez az ünnep szembesít minket azzal is, hogy bár mindössze 24 évet élt, számára ennyi idő elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megértse és tettekre váltsa az evangélium tanítását.
Mi volt a titka? Elsősorban az, hogy lélekben azonosulni tudott az Úr Jézussal és így életre váltotta a Mester utolsó ítéletről szóló szavait: „Amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40). Amikor a szegénység keresztjét hordozókkal találkozott, felismerte bennük a szenvedő, keresztjét hordozó Krisztust. Amikor az éhezőknek enni, a szomjazóknak inni adott, amikor a hajléktalanokat befogadta, a ruhátlanokat felöltöztette, a betegeket ápolta, a szomorúakat vigasztalta, nemcsak a szükséget szenvedő embereket, hanem a velük közösséget vállaló Isten Fiát is szolgálta.
Erzsébetnek egész élete istenszolgálat volt. Úgy élt, hogy nemcsak családjára, szeretett férjére és a gyermekeire tudott gondolni, hanem azokra az ismeretlen szegényekre is, akikkel maga Krisztus fűzte testvéri kötelékbe. Ez az Istenre és minden emberre kiáradó szeretet tette képessé arra, hogy nemcsak szeretve és másoktól körülrajongva, hanem ellenszélben és magára maradva is megvalósítsa élete jelmondatát: „Tegyétek boldoggá az embereket!”. Ez a szeretet egyfajta állandó derűvel vértezte fel őt. Nem véletlen, hogy halálos ágyán azt mondta egyik szolgálólányának: „Tudd meg, hogy nagyon boldog voltam…” – írja Szent Erzsébetről a Magyar Püspöki Konferencia Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepe alkalmából fogalmazott körlevelében.
Erzsébetet többnyire rózsákkal a kötényében, kenyerekkel a kosarában ábrázolják. Ennek eredete az a legenda, mely szerint férje halála után Erzsébet továbbra is gondoskodott a szegényekről. Egy alkalommal kenyereket vitt gondozottjainak, mikor sógorával találkozott. Annak kérdésére, hogy mit visz kosarában, Erzsébet tartva attól, hogy esetleg megtilthatják neki a jótékonykodást, így válaszolt: rózsákat. Mikor megmutatta, a kenyerek helyett illatos rózsák voltak kosarában – eszerint Isten nem akarta, hogy a szent asszony hazudjon.
Árpád-házi Szent Erzsébet élete példa számunkra mind a családi, mind pedig a szolgáló szeretetben. Élete olyan nagy hatással volt kortársaira, hogy halála után négy évvel, 1235-ben szentté avatta az egyház és ma is ő a legismertebb magyar szent a világon; példáját követve imádságban eltöltött perceink, vezekléseink, kereszthordozásaink csakúgy, mint családi életünk és pihenéssel eltöltött időnk mind-mind kedvesek lehetnek az Úrnak, ha bennünk él az Ő szeretete.
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet