Mk 7,31–37
A fogyatékosságok megterhelik az ember életét. A rövidlátás, a nagyothallás legtöbbször gyógyítható, viszont a teljes vakság
vagy a süketnémaság csak ritkán. De nemcsak testünknek vannak fogyatékosságai. A lélek is lehet beteg, s ez sokkal tragikusabb.
Az Isten és ember közötti kapcsolat abban áll, hogy az ember meghallja és megérti Isten szavát, s felel neki hittel és tanúságtétellel. „A hit hallásból fakad” – írja Pál apostol (Róm 10,17). A hit tanítását előbb meg kell hallani, majd beszéddel továbbadni. De mi, emberek egymás között sem alkothatunk közösséget, ha nem beszélünk egymással, és nem hallgatjuk meg egymást. A kommunikációhoz mindkettőre szükség van: a meghallgatás és a beszéd képességére. A sorrend sem közömbös: a némaság sok esetben a süketség másodlagos következménye, mert a hallás képességének hiánya a beszéd képességét is megrontja.
Milyen rossz, amikor artikuláltan, szépen és összefüggően beszélnek hozzánk, de nem halljuk, vagy halljuk ugyan, de nem értjük! Milyen rossz, amikor beszélek, és nem hallgatnak meg, nem értenek meg! Milyen rossz lehet annak, aki nem tud beszélni, aki nem tudja közölni a gondolatait, kifejezni magát!
Sok ember hajlamos arra, hogy soha ne tanuljon meg a lelki füleivel hallani. S ha nem hall, akkor néma is lesz – lelki süketnéma. Hasonló az evangéliumi szakasz szereplőjéhez, akit „dadogva beszélő süketnek” nevez Szent Márk. Jézus félrevonja, nem a tömeg előtt gyógyít. Nem sikert akar aratni, hanem segíteni (meg is parancsolja, hogy ezt senkinek se mondják el). A mozdulatai – ujját a fülébe dugja, nyelvét nyállal érinti – nem mágikusak, és a gyógyulás nem is ezeknek tulajdonítható, hanem Jézus szavának: „Effata!” – „Nyílj meg!”
De Jézus nem csak meggyógyítja a süketnémát, hanem tudást közöl vele, hisz normális körülmények között a hallás képességének visszanyerése után meg kellett volna tanulnia beszélni. Jézus meggyógyítja és – mintegy ajándékként – megadja neki a beszéd képességét is: azonnal beszélni kezd, helyesen.
Vajon mi hányszor vagyunk úgy, hogy nehezen találjuk meg a szót, amely egyik vagy másik embertársunkhoz vezetne? Nemegyszer már az is csoda, ha érthetően beszélünk. Ahhoz viszont csoda sem kell, hogy jobban odafigyeljünk egymásra: halljuk meg, hallgassuk meg a másikat.
Kezdjük azzal, hogy megpróbálunk hallani a lelki füleinkkel, igyekszünk jobban odafigyelni Istenre, és meghallgatni a másik embert. Legfőképpen pedig hagyjuk, hogy Jézus megérintsen bennünket gyógyító kezével és szavával: Effata, nyílj meg!
Forrás: Új Ember