A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 2017 tavaszán indította azt a képzést, amelyen 15 választott világi krisztushívő férfi kapott felkészítést a lektori és akolitusi szolgálatra. A végzettek között van tanár, orvos, mérnök, jogász, cégvezető és informatikus, akiket első lépcsőben 2018 februárjában lektorrá, 2019 tavaszán pedig akolitussá avat Palánki Ferenc megyéspüspök: 8 főt március 3-án a Szent Anna-székesegyházban megtartott ünnepi szentmisén, 7 leendő akolitust pedig március 10-én, a Magyarok Nagyasszonya-társszékesegyházban, Nyíregyházán. Az újonnan avatottak közül Bordás Attila, a debrecen-józsai Szent György-templom akolitusa osztotta meg gondolatait arról, hogy mit jelent az életében, istenkapcsolatában, hogy igent mondott az Úr hívására.
„Aki beszél, az Isten szavait közvetítse. Ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet az Isten ad neki, hogy így minden az Isten dicsőségére váljék.”
(1 Péter 4,11)
Az ember élete során számos olyan akadállyal, feladattal találja szembe magát, melyek egyetlen célja, hogy életét az Úr által kijelölt útra tereljék. Vannak, akik ezt felismerik és elindulnak ezen az úton, vannak, akik tudják, mit kellene tenni, mégsem teszik, és vannak, akik meg sem hallják Isten hívó szavát, mert nem akarják meghallani. De ha meg is halljuk, fel is ismerjük, ha egyértelmű jelet kapunk is, az első reakció sokszor az elutasítás, a kétségek felerősödése, a „nem vagyok alkalmas… nem vagyok képes… nem vagyok méltó” – és még sorolhatnám – kifogások keresése.
Amikor Felföldi László atya 2017-ben feltette nekem a kérdést, hogy elindulnék-e az akolitussá válás útján, az első, amit képes voltam kiejteni a számon, ennyi volt: „Én???”. És ezután özönlöttek az agyamba a kérdések, a miértek és a hogyanok, de csak annyit válaszoltam a kérdésre, hogy ezen gondolkodnom kell, ez nagy felelősség. A hazafelé vezető úton nem voltam képes összeszedni a gondolataimat. Ma már tudom, hogy akkor milyen hatalmas erő dolgozott azért, hogy megfutamodjak. Otthon leültem, megnyugodtam és a legelső gondolatom az volt, ki vagyok én, hogy kétségbe vonjam a Mennyei Atya akaratát. És éreztem, ahogy minden kétségem és ellenállásom semmivé válik, öröm és nyugalom áradt szét bennem – „Legyen meg a Te akaratod!”.
Az igazi kérdések csak ezután jöttek, de azok már nem az ellenkezés kérdései voltak. Másnap alig vártam, hogy elmondhassam: „Igen, akarom. Én is akarom”.
Tudtam, nem lesz könnyű az út, amire rálépek. De azt is tudtam, hogy nem leszek egyedül.
A készület két éve alatt nagyon sokat tanultunk az atyáktól, de annál is többet fejlődtünk lélekben. Isten formálta szívünket, lelkünket, akaratunkat, hogy felkészítsen minket a szolgálatra.
Hosszú utat tettünk meg, míg eljutottunk idáig, és az Úr most egy még hosszabb, még csodálatosabb útra nyíló kaput tárt ki előttünk. Eddig mi kaptunk, eljött az idő, hogy ezentúl mi adjunk. Hogy odaadjuk magunkat Isten, az egyház, a közösség szolgálatára.
És hogy mit is jelent akolitusnak lenni? Három feladat végzésére kaptunk megbízást. Közösségépítésre, oltár körüli szolgálatra – melyben segítjük a pap és diakónus munkáját, igeliturgiát vezethetünk –, valamint az Oltáriszentség rendkívüli kiszolgáltatására. Amikor tudatosult bennem, hogy milyen szolgálatra kaptam meghívást, összeszorult a szívem. Isten határtalan szeretettel és bizalommal fordult felém, hogy szolgáljam őt, hogy kiszolgáltassam az Oltáriszentséget, hogy elvigyem azt a betegeknek. Ez rendkívül nagy felelősség. Minden nap azért imádkozom, hogy méltó legyek Isten szolgálatára, végtelen szeretetére, hogy Krisztus éljen bennem, hogy szeretete által növekedjen a hitem.
Hálás a szívem, hogy a Mennyei Atya elhívott erre a szolgálatra. Hálás vagyok a segítségért, a kegyelemért, hogy fogja a kezem és egy pillanatra sem engedi el.
Köszönöm az atyáknak a szellemi és lelki táplálékot, családomnak és a közösség minden tagjának, hogy mellettem állnak, szeretetükkel és bizalmukkal támaszt adnak, imádságukkal erősítenek.
Itt vagyok Uram, készen állok szolgálatodra.
Bordás Attila
akolitus
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet