Mára elfogadott tény, hogy a lélek ápolása a fizikai test gyógyulásának, a gyógyítás folyamatának fontos része, így a lelki támogatást minden beteg ember számára elérhetővé kell tenni. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye 2019-ben létrehozott Kórházlelkészi Szolgálata mára komoly együttműködést alakított ki a kórházakkal, ahol számítanak a beteglátók folyamatos jelenlétére. A beteglátogató a lelki beszélgetéseken, a közös lelki elmélyülésben, elcsendesedésen keresztül valami olyat tud adni a beteg embernek, melyre a nővéreknek, ápolóknak, orvosoknak se idejük, se lehetőségük nincs. A Kórházlelkészi Szolgálat fennállásnak első évfordulója alkalmából a szolgálatban közreműködő egyházi és világi munkatársak gondolatait Berényiné Dr. Felszeghy Márta kórházlelkészi koordinátor gyűjtötte össze.
| Egy éve alakult és – a rendhagyó körülmények miatt – különleges módon ünnepli 2020. május elsején születésnapját a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálata. A kórházi ágyak helyett most mindenki az otthonából indítja és fogadja a támaszadó telefonbeszélgetéseit. Berényiné dr. Felszeghy Mártát, a beteglátogatók koordinátorát kérdezem, majd munkatársaival együttesen elevenítjük fel az elmúlt évben átélteket, sok-sok lélekemelő kedves történetből szemezgetve.
– A Kórházlelkészi Szolgálat születése után gyorsan építkezett. Röviden bemutatná a szolgálat indulását?
– Valóban, a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye a kormány szándéka szerint, az 5/2018. TMN rendelet alapján 2018-ban Római Katolikus Kórházlelkészi Szolgálatot alapított, 2019. május 1-én civil munkatársakkal bővült a Szolgálat, és augusztus 30-án ünnepélyes keretek között került sor a Szolgálat irodájának átadására és megszentelésre. Tavaly május óta a kórházakban már addig is tevékenykedő papjaink mellett civil lelkigondozóval, illetve beteglátogató munkatársakkal vagyunk jelen és segítjük kórházban gyógyuló betegeket és az ott dolgozó orvosok, nővérek munkáját. A Palánki Ferenc püspök atya kérésére elkészült kórházpasztorációs terv alapján dolgozunk, Felföldi László püspöki helynök, plébános irányítása alatt, valamint Jakus Ottó atya spirituális támogatása mellett.
– Több embertől kaptam azt a visszajelzést, hogy szívesen cserélne velünk, beteglátogatókkal. Sokunkban él a vágy, hogy segítsünk embertársainkon. Minden fórumon megjelent már, sokszor beszélgettünk róla mi is, de újra megkérdezném; Mi a beteglátogató feladata, hogyan mutatná be ezt a tevékenységet?
– A kórházi lelkigondozás, beteglátogatás lényegében keresztény indíttatású gondoskodás, támasz-nyújtás, értő jelenlét, meghallgatás, rendelkezésre állás, kísérés, amelyet a betegség krízisállapotaiban nyújt a lelkigondozó/beteglátogató a betegségben szenvedő testvéreinek, hozzátartozóiknak és a kórházi személyzetnek. Krízis helyzetekkel találkozunk, amelyek a kórházba kerüléssel, beteg-léttel, a diagnózis megismerésével, operációkkal, haldokolással, halállal kapcsolatban kerülnek felszínre, és nyugtalanítják az érintetteket.
– Hogyan készültek a munkatársak a feladatra, amely legtöbbjük számára teljesen új kihívás volt, és hol tart most ez a folyamat?
– Jó szó ez a „folyamat”, mert lelkigondozóként / beteglátogatóként egy folyamatos úton-levést élünk meg, minden nap tanulunk valami újat magunkról a betegről, a környezetünkről.
– A segítők munkáját napi rendszerességgel figyelemmel kíséri. Mi a legfőbb szerepe ebben a feladatban?
– Koordinátorként, illetve a csapat szakmai vezetőjeként a képzési alkalmainkon az elméleti ismeretek átadása mellett az esetek feldolgozását vezetem. Az esetet ismertető számára nem az az igazi segítség, ha én adom meg a választ a felvetett kérdésre, hanem az, ha – az én tapasztalásaimmal, többféle, más irányú megközelítésemmel, strukturálásommal nyújtott segítségemmel – ő maga talál rá a saját válaszára. Nem tanácsokat adok tehát, hanem ötleteket a problémássá vált eset, a nehezen kezelhető konfliktus minél sokoldalúbb megközelítéséhez. A biztonságérzetet kínálom, amelyben a kolleganő szabadon gondolkodhat, felszabadíthatja kreativitását, mozgósíthatja tapasztalatait, a megfelelés kényszere nélkül veheti számba a megoldási módozatokat. Megértheti a konfliktus kialakulásának folyamatát, megláthatja esetleges személyes érintődéseit, szakmai „vakfoltjait”; megértheti, újabb megvilágításban láthatja kudarcait, nehézségeit; és keresheti, mérlegelheti választási lehetőségeit.
– A beteglátogatás során mi a legfájóbb, legnehezebb terület, amivel a segítők találkoznak?
– Beszélgetéseink meghatározó élménye, tapasztalata, hogy a betegség tüneteinek kezelése, gyógyítása mellett szinte mindig szükség van pszichés és spirituális támogatásra is – az embert egységes egészként kezelve, holisztikus szemléletben kell kísérni. A szenvedés és a kétségek még a hitükben erős embereket is próbára teszik. Különösen fontos, és nehezen, sokszor tabuként kezelt terület a halál-közeli állapot, az élet végső kérdései előtérbe kerülésének ideje. Azt tapasztaljuk, hogy ezzel gyakran a teljesen magukra maradt, magányosan szenvedő idős embereknek kell megküzdeniük, vagy olyanoknak, akiknek rokonsága is elfut a helyzettel való szembenézés elől, és így támogatásra, segítségre tőlük nem számíthatnak. Ez a krízis tehát nemcsak a beteg embert, hanem a családot, a környezetet is érinti. Ők azok, akik hasonló értetlenséggel állnak a szeretett személy szenvedése előtt. Ezeknek a helyzeteknek a megoldása gyakran nemcsak lelki-, hanem legalább annyira szervezési-és életmódbeli feladatokat is jelent a beteg és környezete számára. A kórházi lelkigondozó/beteglátogató személyes odafordulásával, csendes, támogató jelenlétével segítheti a beteget, a családot a krízisállapot átélésében, a munkatársi kapcsolatok révén pedig az egyéb teendők szervezésében, ellátásában.
Geréné Sárga Monika |
Felföldi László atya: Kezemben tartani a szenvedő ember kezeit
Mára elfogadott tény, hogy a lélek ápolása a fizikai test gyógyulásának, a gyógyítás folyamatának fontos része, így a lelki támogatást minden beteg ember számára elérhetővé kell tenni. Ezért nagy öröm számunkra, hogy egyházmegyénk Kórházlelkészi Szolgálata mára komoly együttműködést alakított ki a kórházakkal, ahol számítanak a beteglátó munkatársaink folyamatos jelenlétére. A beteglátogató a lelki beszélgetéseken, a közös lelki elmélyülésben, elcsendesedésen keresztül valami olyat tud adni a beteg embernek, melyre a nővéreknek, ápolóknak, orvosoknak se idejük, se lehetőségük nincs.
Mindannyian jártunk már kórházban betegként vagy látogatóként. Álljunk meg képzeletben egy kórházi szoba ajtajában és pillantsunk be a kórterembe, ahol egy vagy több beteg ember fekszik. Akik kérik és elfogadják szenvedésükben, testi-lelki küzdelmeikben a jelenlétet, a beteglátogató odaül az ágyukhoz, alázattal hajol hozzájuk, kezébe fogja a szenvedők kezeit, talán megsimogatja az arcukat, figyel rájuk és meghallgatja őket. Betölti azt a küldetést, melyen keresztül a kórházba került ember számára is kézzel foghatóvá teszi Isten közelségét, amely a betegség miatt megváltozott élethelyzetben különös jelentőséggel bír.
Az is lehet, hogy egy szó sem hangzik el, csend borul a kórteremre, de ez a csend is segíthet felkészülni arra, amire nagyon nehéz. Mégis, miközben a beteglátogatók kezükben tartják a szenvedők kezeit, vagy csupán a betegágy mellett ülve részesei ennek a titokzatos csendnek, jelenlétükkel, odafigyelésükkel a legfontosabban segítenek: a szenvedésben találkozni a testet-lelket gyógyító Isten szeretetével. Ez pedig életünk utolsó pillanataiban különlegesen fontos a hívő, a kereső, de még az egész életében tagadó ember számára is.
A beteglátogatók szolgálata nélkülözhetetlen, mert érzékeny, alázatos és segítő jelenlétet ad a betegeknek az igényeiknek megfelelően. Nem tudják, és nem is akarják megváltoztatni a betegek hozzáállását hithez, Istenhez. De ha a látogatások során segíteni tudnak abban, hogy a betegek észrevegyék, megtalálják a jót és a szépet, amiből erőt meríthetnek, az segítheti őket abban, hogy végül maguk találják meg a Krisztushoz vezető utat, aki föltámadásával azt az üzenetet küldte minden embernek, hogy képesek vagyunk életünk, sorsunk, kapcsolataink sírjából föltámadni, hogy valami többet, jobbat és szebbet kezdhessünk el.
Jakus Ottó atya: “Hálát adok Urunknak, Jézus Krisztusnak, aki erőt adott nekem, megbízhatónak tartott és meghívott a szolgálatára …” (1Tim 1,12)
Amikor 1995-ben pappá szenteltek, ezt a szentírási idézetet választottam. 25 év távlatából mondhatom, nem csak jelmondatom, hanem életprogramom is. A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi szolgálatának 1 éves évfordulóján is ennek a Timóteushoz írt levél mondatának súlyát érzem és valóban hálás vagyok, hiszen a Kórházlelkészség elindítására én is meghívást kaptam.
Ami eddigi lelkipásztori tapasztalatom és azt hiszem szívfájdalmam is, hogy Katolikus Egyházunkban a szociális tevékenységekre, szakpasztorációra mintha a sok fontosabbnak tűnő tevékenység miatt, már nem maradna elég energia … Örvendetes azonban, hogy mindig vannak elkötelezett hívő emberek, akik az elkötelezettségükkel és szaktudásukkal igyekeznek ezt az űrt betölteni és a rászorulók segítségére sietni ( akár mai helyzetre gondolva az interneten is!).
Ezért is hálás vagyok, hogy 1 éve ilyen munkatársakkal, beteglátogatókkal végezhetem azt a szolgálatot, ami szívügyem és tudom, az Övék is! Szükséges, hogy a hálaadás átjárja szívünket, mert ebben erő van és a további szolgálatunkhoz erre nagy szükségünk lesz, hiszen ez a feladat, a betegek látogatása embert próbáló és nagy alázattal és önátadással lehet jól végezni!
Köszönöm Ferenc püspök atyának, Felföldi László helynök atyának, a kórházakban jelenlévő paptestvéreimnek , Mártinak és a Beteglátogatóknak az elmúlt 1 évet, örömeit és küzdéseit , mindazt a közös munkálkodást, amely Jézusunk kérésének eleget tett : ” Beteg voltam és ti meglátogattatok !”
A minket szerető és irgalmas Isten áldja meg beteglátogató szolgálatunkat!
Berényiné dr. Felszeghy Márta, koordinátor: „Ajánld utadat az Úrnak, remélj benne, s ő irányít majd.” (Zsolt 37,5)
1992-ben végeztem általános orvosként, majd 1994-ben egy véletlen folytán (véletlenek pedig nincsenek!)
kaptam egy lehetőséget az akkor Magyarországon először induló Hospice képzésben részt venni. Akkor még nem tudtam, hogy ez az egy év mennyire meghatározza majd a további életem. Várandós voltam második gyermekünkkel, nagy pocakkal ingáztam Szombathely és Debrecen között, többszöri átszállással, zötyögéssel – nem volt még IC, nem volt közvetlen összeköttetés. Néha felmerült bennem, hogy megéri-e, de aztán valami (valaki ?) mindig lendített rajtam egyet, és mentem.
Ebben az időszakban ápoltam Nagyapámat, aki velünk lakott, az utolsó időszak nagyon nehéz volt mindnyájunk számára. Egy kétéves fiúgyerek, egy pocaklakó, egy 82 éves elmenni készülő – sokat köszönhetek a férjemnek, aki végig mellettem állt és támogatott ebben az időszakban, és Édesapámnak, aki orvosként (is) a hátterem volt.
A sors különös ajándékának tartom, hogy mennyi mindent megtanulhattam, megélhettem és megérthettem párhuzamosan ezekben a hónapokban a haldoklásról, a veszteségekről, hitről, gyászról – azt hiszem, az elméletet a saját életünkben tudjuk igazán gyakorlatra váltani.
Megélni, hogy valaki életre készül és valaki hamarosan elmenni fog mellőlem – nehéz, de nagyon szép megtapasztalás.
Tisztán él bennem a Nagyapámmal való utolsó találkozásom. Vasárnap este volt, hétfőn reggel készültünk hazahozni a Klinikáról, nem is kellett volna bemenni már Hozzá, de mivel megígértem Neki, bementünk. November volt, januárra vártuk a babát – nem tudtuk a nemét – a beszélgetésünk végén, amikor már haza indultunk Nagyapa megfogta a kezem, és azt mondta: Egy nagyon szép kislányod fog születni Mártikám…Másnap reggel elment. Ez volt az utolsó találkozásunk. Januárban megszületett Lilla lányunk, aki kisgyerekként sokáig állította, hogy ismeri a Nagyapámat, mert ők találkoztak… Biztosan így volt.
Sokat gondolkoztam, miről írjak most, amikor az elmúlt egy évre visszatekintünk. Úgy terveztük, hogy szervezünk egy kis ünnepséget, ahol találkozhatunk azokkal, akik segítenek minket a mindennapokban, ahol megoszthatjuk egymással az örömeinket, nehézségeinket, ahol közösen hálát adhatunk az eltelt egy évért, azért, hogy szinte a semmiből indulva elég szép pályát futottunk be.
De írva van: Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék! (1Kor10,13).
A koronavírus átírta a forgatókönyvet.
Vasárnap este van. 34. napja vagyunk „Home office” üzemmódban, munkatársaimmal igyekszünk kihozni a legtöbbet ebből a helyzetből.
Itthon a családdal vasárnapról – vasárnapra máshol tudunk misét hallgatni – ma Budapesten „voltunk” a Jézus Szíve jezsuita templomban, (véletlenek pedig nincsenek!), ahol a homíliában olyan gondolatokat kaptam, ami éppen arról szól, amiről írnom kellene.
Irgalmasság vasárnapja van. Tamás apostol és Jézus találkozása kapcsán a találkozások csodájáról szólt a tanítás. A gyógyító kapcsolatokról. Az érintés varázsáról. Amikor Tamás és Jézus találkozik, ott van köztük a kétely, a hitetlenség. De történik valami, egy érintés, amikor Jézus megengedi Tamásnak, hogy a sebet, a fájdalmak nyomát érintheti meg. Az Isten úgy győzi meg Tamást, hogy meg meri mutatni neki saját sebét, fájdalmát, esendőségét – ennél mélyebb találkozás talán nincs is.
Valami ilyesmi történik a beteglátogató és a beteg között is, amikor tényleg találkoznak. Valódi találkozásokra van szükség, ahol reményt, hitet és szeretetet tudunk adni. Ehhez nekem is őszintén magamba kell nézni, meg kell mutatni a sebzettségemet, merni kell ránézni saját sebeimre, őszintén, mert így van esély a hegmentes gyógyulásra. És így van esélyem arra, hogy a beteg, aki mellett útitársként jelen vagyok, megmutatja, és hagyja megérinteni az ő életsebeit, amit hordoz magában, engedi, hogy kísérhessem, engedi, hogy megtörténhessen a találkozás. Ezekért a beszélgetésekért, együtt megélt percekért szeretek beteglátogató lenni. Amikor azt élhetem meg, hogy mindketten többek lettünk a találkozás által.
Ezek a napok a bezártságban, a találkozások hiányában sok mindent átértékelnek bennünk, bennem. Sok minden, ami eddig természetes volt, megkérdőjeleződik, hiányként éljük meg, vagy elértéktelenedik számunkra. Rá kell jönni, hogy sokszor értéktelen kacatokért törjük magunkat, s közben elszalasztjuk, elveszítjük az értelmet és súlyt adó valódi, életet tápláló értékeket.
„ Mit veszíthetünk el hívő keresztényként? Jólétet? Tekintélyt? Egészséget? Egy szeretett embert? Igen is meg nem is! Ha teljes odaszántságban élünk, akkor mindezekre nézve nincs már olyan igényünk, hogy ez jár nekünk. Akkor tudatában leszünk annak, hogy minden csak kölcsönbe adatott nekünk.” ( Roland Antholzer)
Jövőre, Veletek, Ugyanitt! Bízva a személyes találkozások lehetőségében!
Bagdi Erzsébet, beteglátogató, Berettyóújfalu: „Én, az Úr vagyok a te orvosod!” (Kiv15, 26)
2020. május 1. óta dolgozom a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálatának
beteglátogatójaként, Berettyóújfaluban, a Gróf Tisza István Kórházban. Hogyan is talált meg engem ez a hivatás? Gyógypedagógusként és tanítóként eddig is emberekkel foglalkoztam, örömeikkel és problémáikkal egyaránt. A segítés, a másik ember meghallgatása mindig is közel állt hozzám. Mikor Márti megkezdte a felkészítésünket, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez egészen más terület, mint amit eddig ismertem. Itt sokkal komolyabb odafordulásra, megértésre, empátiára van szükség és nagyobb szerepe van a hallgatásnak, a csendnek vagy akár egy kézfogásnak. És még egy dolognak: a derűnek. Mint egy kegyelmi állapot, együtt a másik emberrel a szenvedésével, a bizonytalanságával, a dühével vagy éppen az örömével. Talán éppen ezért szerettem meg a betegek látogatását, mert nem tudhatom mikor, milyen helyzetben találom őket; nekem kell figyelnem és alkalmazkodnom az állapotukhoz, hogy nyugalmat és kedvességet tudjak sugározni ott, ahol arra van szükség, vagy pedig együttérzést, közös imádkozást és Isten hívó szavát közvetítsem.
Egyik első betegem, akivel heti szinten tartom a kapcsolatot a 85 éves E. néni. Az intenzív osztályról került a Krónikus osztályra három éve. Férje, fiai elhaltak, egyedül pedig nem tudja magát ellátni a lakásában. Megismerkedésünkkor éppen amputálták az egyik lába ujját, ezért nem tudott járni. Így kerekes székben tettünk sétákat a kórház árnyas udvarán. Előtte mindig szépen megfésülködött, csatot tett a hajába és a folyosón elhaladva mindenkihez volt egy kedves szava. Időnkét látogatásokat tettünk mások szobájában is. Megismertem az életét, a férje és a fiai elvesztését, Istennel való kapcsolatát és unokáját, aki hetente egyszer – kétszer jön meglátogatni, és ellátja a szükséges dolgokkal. Az találkozások számának növekedésével természetesebbé és meghittebbé váltak a beszélgetéseink. Jobb kedvű lett, örömmel várt. Miután a lába gyógyulásnak indult, már járókerettel teszünk egészségügyi sétákat, lassan, óvatosan. Ilyenkor továbbra is felöltözik, megfésülködik, mintha otthonról mozdulna ki. Valójában onnan is indul el, neki ez az ágy, ez a szoba az otthona már. Berendezkedett és lehetőségeihez mérten derűsen viseli a helyzetét. Jó érzéssel tölt el, hogy a látogatásaim is hozzájárulnak ehhez.
Szintén öröm számomra, hogy egy összetartó csapat tagja lehetek, akikkel megoszthatom örömömet-bánatomat és egymást támaszai lehetünk.
Dolhainé Szűcs Rita, beteglátogató, Kisvárda: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és adtatok innom. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek. Erre megkérdezik az igazak: Uram, mikor láttunk éhesen, hogy enned adtunk volna, vagy szomjasan, hogy innod adtunk volna?” (Mt 25,35-37)
A kórházak betegágyainál nagyon sok idős emberrel találkozhatunk. Vannak, akiket szerető család és rokonok
vesznek körül, ezzel is megkönnyítve a kórházi idő múlását, de vannak, akiket senki sem látogat. Van, hogy a gyerekek messzire költöztek, vagy a rokonok-családtagok már meghaltak, és az idős beteg egyedül maradt. Jobb esetben bekerülnek egy idősek otthonába vagy otthon maradnak, míg el bírják látni magukat. Ha leesnek a lábukról, bekerülnek egy kórházi osztályra, pl.: Traumatológiára, innen egy Rehabilitációs osztályra, majd ha már nem tudják őket hazaengedni, akkor a Krónikus belgyógyászatra. Ilyen esetben van jelentős szerepe a kórházi lelki beteglátogatónak. A beteglátogatás az egyház egyik nyelve. Nem véletlenül mondta Szent II. János Pál pápa, hogy a kórházak a modernkor katedrálisai. Az emberek határhelyzetet élnek át, melyekre nem vágynak, mégis elkerülhetetlenek. Ezek a határhelyzetek alkalmat teremtenek: megnyitnak az új felé és szinte elkerülhetetlen, hogy az ember szembenézzen Istennel. Ebben a helyzetben szeretnénk Isten érintő ujja lenni a beteg számára. Betesda fürdőjében a 38 éve beteg emberhez, aki nem tudott a vízhez menni, Jézus odalépett. A kórházban a mi feladatunk az, hogy az embereket Jézushoz segítsük. Úgy vettem észre, néha már az is sokat jelent egy-egy betegnek, ha odafigyelek rá és meghallgatom. Van úgy, hogy a férfiak nehezebben nyílnak meg a beszélgetésre. Egy alkalommal megkérdeztem a beteget, felolvashatok-e neki egy történetet. Választásom A Híd nevére esett. Ebben egy testvérpár kibéküléséről hallhatott, ami eszébe jutatta saját fivérét, kivel már évek óta nem beszélt. A Jóisten tudtunkon kívül is saját mutató ujjának tart minket és segít, hogy mindig egy megfelelő történetet vagy imát olvassunk fel beszélgető társunknak.
Farkas Istvánné Elza, beteglátogató, Mátészalka: „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” (Jn 15,16 )
Korábbi munkám során, hitoktatóként dolgoztam 18 évig. Érzékenységem az emberi problémákra, mindig is meg
volt. Így amikor megkerestek, gyermekek helyett felnőttek lelkét ápoljam, gondolkodóba estem. Nyugdíjas éveimhez közel nem akartam új környezetben ismeretlen feladatot vállalni. Mivel a Jóisten újra „szólongatott”, erre már nem mondhattam nemet. Isten szándékát nem tudtam figyelmen kívül hagyni, legfeljebb egy kicsit elodázni.
Nehéz volt a kezdés, izgultam, hogyan fogok megfelelni a dolgozóknak: ápolóknak, orvosoknak? Hogyan fogadják ezt a számukra ismeretlen szolgálatot? Milyenek lesznek a betegek visszajelzései? Igaz, voltak már tapasztalataim a beteglátogatásban, hiszen évtizedek óta a kamilliánus család önkénteseként, és a középiskolás fiatalokkal is sokat jártam, intézetekben, és ápolási osztályok idős betegeihez.
Reggelente, még át sem öltözök, s már több beteggel találkozom, beszélgetek. Jó érzés, hogy megismerjük egymást, örülünk egymásnak, biztatom, erősítem őket, mellettük lehetek. Egy szürkületkor, mikor indultam haza, egy haldokló beteg hozzátartozója ment előttem, majd hirtelen megfordult és hosszasan beszélgettünk. Megható, és megtisztelő volt számomra, hogy ismeretlenül megosztotta velem érzéseit, fájdalmait.
Az elmúlt egy év alatt sok pozitív tapasztalattal és emlékkel lettem gazdagabb. Idős emberektől sok ismeretet szereztem, s ebből építkezni tudok a mindennapokban. A Jóisten mindig megfelelően irányít az utamba embereket. Olyanokat, akikkel mély emberi gondolatokat tudunk váltani.
Egy idősotthonban élő néninek úgy tudtam segíteni, hogy mellette maradtam, ne legyen magányos. Eltört a lába, sokára érkezett érte a mentő. A kórház dolgozói felajánlottak egy üres ágyat neki. Közben elmondta érzéseit; létbizonytalanságot és kiszolgáltatottságot érez. Ott maradtam vele végig. A biztonságot akkor én jelentettem neki. Ezek nekem mind-mind, Istentől kapott ajándékok.
Meg kell említenem, hogy a kívülálló csak azt látja és meg is fogalmazza, hogy ez egy könnyű feladat. Csak ülök egy beteg ágya mellett, vagy a folyosón beszélgetek a hozzátartozóval.
Az, hogy a beteg bizalmába fogad, hogy elmondja fájdalmait, engem is megérint. Meg kellett tanulnom, hogy szeretteimhez ne vigyem haza a nehézséget, majd másnap újra folytathassam ott, ahova a Jóisten terelgetett. Ez egy hosszú tanulási folyamat.
Ma a munkánknak egy olyan szakaszát éljük, ami nem a személyes kapcsolatokon keresztül, hanem a telefonos beszélgetések során történik. Megpróbáljuk ezáltal egymásban erősíteni a hitet, a reményt és a szeretetet.
Geréné Sárga Monika, beteglátogató, Debrecen: „Ki árthat nektek, ha buzgók vagytok a jóban? De még ha szenvedtek is az igazságosságért, boldogok vagytok.” (1Pt 3,13-14)
Harminc évig dolgoztam patikában; kedves betegek, gyógyszeres dobozok, patendulák, és menzurák között.
Közelebb kerülni az emberek lelkéhez csak úgy volt lehetőségem, ha a betegágy mellett hallgatom meg aggodalmaikat, nehézségeiket, fájdalmaikat.
Visszatekintve az elmúlt évre, (mint minden munkatársam) én is, több száz beteggel kerültem kapcsolatba. Azok az emberi sorsok, amelyeket megosztottak velem kivételesek, egyediek, kereszttel terheltek. Igen. Mindenkinek meg van a maga keresztje. Ki – ki hogyan, és meddig hordozza, önnön magán múlik. Van, aki optimistán, vidáman velem megértetve meséli el, hogyan sikerül a megpróbáltatásait megélni. Ilyenkor látom, hogy a lelki tartalékai folytán képes a szobatársaiban is tartani az erőt.
Beteglátogatóként nemes feladatot végzünk, reményt viszünk az emberek életébe, olyan helyzetben, amikor nem igazán tudnak mibe kapaszkodni. Vannak, akiknek nincsenek élő hozzátartozói. Megtapasztaltam, ilyenkor a munkánk felbecsülhetetlen. Minden nap vár; én viszem a rendszerességet, a törődést, az érdeklődést, a szeretetet, az imádságot az életébe. Egy időben az intenzív osztály rendszeres látogatója voltam. A beteg nénit egy gyógyult hittársa és én látogattuk; mi voltunk átmenetileg a családja. Ez mind karácsony idején történt. Mennyire próbára tette a Jóisten. Hozzátartozók nélkül, rideg környezetben szenvedte meg Jézus születésének ünnepét. Mégis hálás volt. Gyenge keze ákombákom betűivel megköszönte, hogy szentségekhez járulhatott. „A Jóisten áldja meg László atyát, mióta megáldoztatott sok csoda történt velem.”
Többször találkoztam olyan beteggel, aki alkalomról alkalomra csak lassan enged magához. Finoman nyílt meg, majd elmondta; az életet habzsolta, és így negyven éven felül is úgy gondolta, nincs szüksége segítségre, egyedül mindenre van megoldása. Ne mondja meg még egy feleség sem, mit tegyen! A barátoknak, a szórakozásnak, a munkának élt. A vallásos embereket nem értette, kinevette. Majd egy pillanat megváltoztatta az életét, most kerekesszékben rehabilitálják. Sokat beszélgettünk, elfogadott, meghallgatott. Lassan terelgettem a hitünk csodái felé. Hazaköltözése előtt azt mondta, szeretne megkeresztelkedni.
Olykor találkozunk elutasítással is, de az emberek részéről nagyfokú a befogadás. Azt a rést, amely mindenkinél megnyílik a beszélgetés során – gyakorta megtapasztaltuk,- a személyiségünkből fakadó érzékenységünkkel érjük el. Feladatunk minden esetben a lélek felébresztése.
István Judit, beteglátogató, Nagykálló: „Végül mindnyájan legyetek egyetértők, együttérzők, testvériesek, irgalmasok, alázatosak!” (1Pt 3,8)
István Judit vagyok, a nagykállói Sántha Kálmán Szakkórházban, a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye
beteglátogatója. Különös világ ez a beteglátogatónak, a pszichiátria, ahol kendőzetlenül állnak előttünk a lelki gondok, amihez nem kell áttörni a testi bajok páncélján.
Egy év telt el azóta, hogy a szolgálatunk elkezdte a működését, és én is elkezdtem a munkámat a kórházban. Ez alatt az idő alatt sok beteg ajándékozott meg a történetével. Különféle sorsok elevenednek meg a beszélgetésekben, fájdalmak, veszteségek. Ezek a betegek bizalommal fordulnak felém, bepillantást engednek gondolataikba, érzéseikbe, a lelkük rezdüléseibe.
A pszichiátriai betegek helyzete különösen nehéz, hiszen gyakran megbélyegzik őket. A schizophren betegtől gyakran félnek az emberek, vagy a depresszióst nem értik, hogy miért nem tudja összeszedni magát. Ezért is fontos a szolgálatunk, hogy ezeket az embereket is meghallgassuk, és ne ítélkezzünk felettük, ne bagatelizáljuk el a problémáikat. Fontos meghallgatni a schizophren beteget, akinek a beszélgetésünk közben is folyamatosan mondják a hangok az ijesztőbbnél ijesztőbb dolgokat, de a végén úgy megy vissza a szobájába, hogy kicsit megnyugszik. Megnyugszik, mert beszélhetett róla, anélkül, hogy riadalmat keltett volna a másik félben. Fontos meghallgatni a szorongó beteget, aki minden nap beszélhet a szorongásáról, anélkül hogy leráznák annyival, hogy ne gondolj rá, és ne foglalkozz már mindig a szorongásoddal. A beszélgetés után pedig legalább néhány órára megnyugodhat. Beszélgetek a depressziós beteggel, akinek bensője üres, és számára minden értelmetlen a világban. Az odafigyelés, az empátia, hogy érezheti, hogy fontos, amit mond, amit érez, megtartó erőt jelenthet számára. Beszélgetek a függő beteggel, aki az alkoholnak vagy a drognak a rabja, és csak céltalanul létezik a világban. A beszélgetésekkel talán sikerül az életének a céljára rájönnie. Beszélgetek a személyiségzavaros beteggel, aki ezekben a beszélgetésekben állandóságot, egy biztonságos helyet találhat. Beszélgetek a demens beteggel, aki elfelejt dolgokat, vagy már nem is lehet magára hagyni, és rengeteg félelem van benne emiatt.
Nem mindig könnyű ez a munka, hiszen az ember hajlamos könnyen ítélkezni, a részt látni az egész helyett. Minden nap kérni kell ezért a Szentlélek kegyelmét, hogy tudjak szeretettel és megértéssel a betegek felé fordulni, hogy azt a megismételhetetlen teremtményét lássam a Jó Istennek, akit Ő a Szeretetéből megteremtett.
Jónás Julianna, beteglátogató, Vásárosnamény: „Mert aki életét meg akarja menteni, elveszíti. Aki meg elveszíti értem az életét, az megmenti.” (Lk 9,24)
Mindenki hirdetheti a maga igazságát, de Jézus igazságát ki hirdeti?
Mi az én igazságom és mi Jézus igazsága?
Ezeket a kérdéseket azért tettem fel, mert a szolgálatom megkezdése előtt, magamtól kérdeztem ugyan ezt. Betegeket kísérek – lehet, hogy csak addig, ameddig haza nem mennek a kórházból, de lehet, hogy addig, amíg a Mennyei Atyához tér.
Mai napig emlékszem arra, ahogy először beléptem a kórterembe, egy 4 ágyas szobába. Azt kérdeztem magamtól és Istentől, hogy kihez forduljak oda először? Az Isten döntött helyettem. Egy 78 éves, idős nénihez léptem oda – mit is mondhatnék, Isten tényleg helyettem döntött, mert a beteg nagyon elutasító volt velem szemben. Elkeseredtem és azon gondolkodtam, hogy mit tehettem volna másképp, hogy talán rosszul szóltam? Egy kis segítséggel megkaptam a választ: „ez nem neked szól”.
Új lendülettel másnap visszamentem ugyanahhoz a nénihez. Amikor beléptem a szobába mosolyt láttam az arcán, amiből bátorságot merítettem, odaléptem hozzá. Újra megszólítottam. Akkor döbbentem rá, hogy a néni nem emlékszik arra, hogy én tegnap nála jártam. Érdeklődtem a nővérektől a beteg állapotáról, és arról, hogy milyen panaszai vannak. Középsúlyos demencia – volt a válasz.
Ezután napról-napra mentem a beteghez, és örömmel töltött el az, hogy egyre többet elmond magáról. Láttam az arcán, hogy várja a találkozásainkat. A beszélgetéseink előtt mindig felolvastam a napi evangéliumot, és együtt elmélkedtünk rajta. Mindig elmondta, hogy számára mit jelentenek az evangélium szavai.
Hat hónapig kísértem végig az úton, amit akkor még én sem tudtam, hogy hova vezet majd. A 6 hónap alatt, az életem részévé vált. Bemutatott a családtagjainak, megkért rá, hogy beszélgessek velük is, és legyek köztük. A hozzátartozók minden nap megköszönték azt, hogy velük és vele vagyok.
Részese lehettem annak, hogy hogyan telnek napjai, részese lehetettem annak, hogy konfliktusokat hogyan kezel, láthattam azt, hogy mennyit sír amiatt, hogy egy élet munkája oda veszett. Átélhettem azt, hogy milyen megvigasztalni valakit, aki nehéz helyzetben van, foghattam a kezét akkor, amikor szüksége volt rá, és mosolyt csalhattam az arcára akkor, amikor úgy éreztem, hogy arra vágyik.
Egy fél év volt az életemből, és Ő az élete egy részét adta nekem, azzal, hogy esélyt adtunk egymásnak arra, hogy mind a ketten közelebb kerüljünk az Istenhez.
Miért szeretek beteglátogató lenni? Mert mások által tapasztalhatom meg azt, hogy Isten szeret engem, és ezt a szeretetet viszonozhatom, akár csak azzal, hogy mellettük vagyok, és jelen vagyok az életútjuk egy rövid szakaszán.
Láng Tibor Pálné, beteglátogató, Debrecen, Kenézy Gyula Egyetemi Kórház: „Mert az Úrnak öröme telik benned, a te javadra, ahogyan örömét lelte atyáidban, ha engedelmeskedsz az Úr, a te Istened szavának, és megtartod az ebben a törvénykönyvben foglalt parancsokat és törvényeket, ha szíved, lelked mélyéből megtérsz az Úrhoz, a te Istenedhez.” (MTörv 30,9-10)
A beteglátogatói munkakör betöltésének számomra azért van jelentősége, mert találkozik az egészségügy, a
mentálhigiéné és a hitélet szeretete. A korábban szerzett tapasztalataimat is tudom kamatoztatni. A beteglátogató erőforrása a lelkigondozáshoz az Isten-kapcsolata, a tudása, a saját személyisége, eszközei az imakönyvek, Bibliai idézetek, és mindezek mellett szem előtt tartja a betegek befogadó képességét. Munkám során számomra fontos, hogy a betegek arcára mosolyt csaljak, mert a nevetés lelki gyógyír lehet.
Számomra az egyik kedves betegtalálkozást írnám le a következő sorokban: Á. néni elesett az otthonában és csonttöréssel került be a kórházba. Két fia közül az egyik orvosként dolgozik, a másik fia rosszindulatú daganatos betegségben elhunyt. Á. néni önmagát okolta a fia elvesztéséért, amiért folyamatos kórházi kezelésre szorult és nem tudott a fiáról megfelelően gondoskodni. Az első találkozás után naponta meglátogattam, végig hallgattam a lelki fájdalmát fia elvesztéséről, bíztattam az életre, lelki/hitéleti kérdésekben is támogattam. Lelki nyugalmának megtalálásához görög katolikus kórházlelkész atyát vontam be. Későbbiekben Á. nénitől visszajelzést kaptam arról, hogy az atyával való beszélgetése lelkiekben megerősítette, ennélfogva az Istennel való hadakozása is alábbhagyott, megbékélt Istennel. Idővel feldolgozta fia elvesztését.
Sajnálom, hogy a kialakult járványügyi helyzet miatt a kapcsolat megszakadt, remélem minél hamarabb újra személyesen is találkozhatunk és beszélgethetünk.
Mészáros Krisztina, beteglátogató, Berettyóújfalu: „Bár a mi betegségeinket viselte, és a mi fájdalmaink nehezedtek rá, mégis (Istentől) megvertnek néztük, olyannak, akire lesújtott az Isten, és akit megalázott. Igen, a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze; a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást.” (Iz 53,4-5)
A beteglátogatás, mint segítő tevékenység, egy felemelő, de egyben egy felelősségteljes dolog is. A betegágy
mellett, egy életszakaszba bekapcsolódva kísérhetünk végig valakit a gyógyulásig vagy a halálig. Sok fájdalmas és örömteli életutat ismer meg az ember mindeközben. Sokszor a betegek a megfogalmazott kérdéseikre a megoldást, a válaszokat tőlünk várják. A düh, elkeseredés, vádolás ugyanúgy megjelenik, mint az elfogadás, öröm, bizakodás. Ezeket az érzéseket is tudnunk kell kezelni és feldolgozni a beteggel együtt.
Mind a segítő, mind a kiszolgáltatott, magatehetetlen beteg ember részéről elsődleges dolog, hogy tudunk-e együtt haladni, elfogadjuk-e egymást teljes valójában. Ez maga a bizalom. A bizalom, ami akkor és ott meg kell, hogy legyen mindkét fél részéről. Mert csak így tudunk együtt lépni, egymás mellett haladni.
“Először leülsz szép, tisztes távolba tőlem, úgy, ott a fűben. Én majd a szemem sarkából nézlek, te pedig nem szólsz semmit. A beszéd csak félreértések forrása. De minden áldott nap egy kicsit közelebb ülhetsz…” (Saint-Exupéry: A kis herceg)
A beteglátogató mindig a mankó szerepét kell, hogy betöltse. Nem dönthetünk a beteg helyett. Csak irányt adhatunk, útmutatót. Előbb- utóbb a mankóra nem lesz szükség. A beteg megtanul egyedül “járni”.
Ebben a munkában részese lehetek sorsoknak, élethelyzeteknek. Én is tanulok. Sokat. Bölcsességet. Türelmet. Hitet.
“Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan. “(Saint-Exupéry: A kis herceg)
Molnár Tünde, beteglátogató, Nyíregyháza: „Mert te, Uram, jóságos vagy és szelíd, nagy irgalmú mindazokhoz, akik téged segítségül hívnak.” (Zsolt 86,5)
A kórházban nagyon sok területen nyílik alkalmunk a betegekkel való találkozásra. 1989-től dolgozom az
egészségügyben, különböző területeken és beosztásban. Az elmúlt 30 évben folyamatosan képeztem magam a betegek szolgálatára. Ez nem kihívás, hanem egy életérzés, a korábbi egészségügyi tapasztalataim és tanulmányaim felhasználása mellett a hitem mélyítésével tovább tudom képezni magam, hogy segítségére lehessek a hozzám fordulóknak. Vallom, hogy a szakmai igényesség mellett a hit, az alázat, a türelem, a kitartás, a hála olyan értékek, ami mellett megéri kitartani, mások előtt is képviselni. Próbálok mindig figyelni Isten útmutatására, a Lélek hívására. Felemelő érzés, hogy ezt a „küldetést”, ezt a szolgálatot, amit egy éve Istentől kaptam, egy nagyon nehéz területen végezhetem. Úgy érzem, ezt a területet szánta nekem, mert alkalmasnak ítélt engem ennek a feladatnak az elvégzésére… Ez a haldoklók kísérése. Napról napra látom magamon is a változást: hogyan tanulom a szerénységet, az alázatot, hogy nyílik meg a szívem és válok képessé a szeretetre. Ez akkora ajándék, ami arra késztet, hogy minden nap felkerekedjek. A gyógyíthatatlan betegekre gondolva elszorul a szívünk: meg kell halniuk, nincs menekvés, és az is lehet, hogy sokat fognak szenvedni. De hogy az az út, amely a végső pillanatig elvezet, súlyos gonddal, számtalan megoldandó feladattal, tömérdek aggódni valóval is jár, kevesen gondoljuk végig.
-„ Szeretne még sokáig élni? „ – „ Jaj, nem, fáradt vagyok! Elfáradtam, én már semmit sem tudok csinálni, másnak kell mindent. Csak a nyugalomra vágyom! Nem. Nem akarok már élni… Amit a Jóisten akar, majd Ő eldönti. Ő tudja… Elalszom szépen.” Nincs már ereje, kedve az élethez, de meghalni túl nagy lépés. A beteg kihangosított gondolataiban láthatóvá válik a dilemma, ami foglalkoztatja és megosztotta velem. Néha úgy gondoljuk, hogy elmenekülnénk a „kiszabadult indulatok” elől – úgysem tudunk segíteni! Mit is mondhatnánk szegény betegnek, ami megnyugtatná? A „mit mondhatnék” kérdését behelyettesítem a „hogyan hallgassam meg” kérdésére, és rögtön segítettem azzal, hogy MEGHALLGATTAM. Ha EGYÜTTÉRZŐ tudok lenni, ösztönösen jönnek a jó kérdések. Szeretnek a betegek beszélni, ha látják, érzik, VAN KINEK. A jelenlétemmel néha mintha friss levegő is áramolna a szobába: az egykedvű, fáradt, szomorú betegek FELÉLÉNKÜLNEK. Nem vehetjük át a félelem terhét, de a JELENLÉTÜNKKEL csökkenthetjük a feszültséget a várakozás nehéz óráiban. A gyógyíthatatlan betegek érintésének jelentősége nagyon fontos. Legtöbben betegségeik következtében elveszítik megszokott külsejüket. Nehéz szembenézni a halál tényével, de akik elfogadják és megbékélnek vele, azok sem könnyen barátkoznak meg azokkal a tünetekkel, amelyek következtében fokozatosan elveszítik megszokott önmagukat. Kihullhat a hajuk, lesoványodhatnak, sebek, fekélyek, műtéti hegek, deformálódások lehetnek testükön és arcukon. Sokszor erős önutálatot éreznek, úgy gondolják, őket már nem lehet szeretni, érinteni, tőlük mindenki undorodik. A testi érintésnek nagy szerepe van ennek az önutálatnak a mérséklésében és csökkenti az elszigeteltség okozta frusztrációt. Ezért felbecsülhetetlen az, hogy képesek vagyunk gyengéd érintésre, és a beteg megtapasztalja, hogy őt is lehet érinteni, lehet szeretni ebben az állapotában is. Néha szükség van egy kis HUMOR- ra is. Olyan, mint nehézlégzés után, ha friss levegőt kapunk, nehéz gyaloglás után leülhetünk, amikor súlyos teher cipelése után letehetjük a terhet. Utána tovább kell cipelnünk, tovább kell gyalogolnunk és újra légszomjjal fogunk küszködni, de már újult erővel. A humor mértékletes használata segíthet a zavar, a szégyen, a félelem oldásában, frissítően hat a beteg kedélyállapotára. „Nevetés a kórházban”… A végállomás felé tartó nehéz menetelés közben megpihenünk. Pár percig nem létezik a betegség, a fájdalom, a halál.
ŐSZINTESÉG: – „Jaj úgy szégyellem, tele a pelenkám, olyan büdös.” – Szívesen mondanám, az enyém gyöngyvirág illatú, de akkor füllentenék. Mindketten nevetünk… oldódik a zavar és a szégyenkezés. Szólok a nővérnek, és közben elindul egy beszélgetés. Ebben a találkozásban benne volt a segítés, a zavar, a szégyen, a megkönnyebbülés, nevetés, együttérzés egyik oldalról és a bizalom és megnyílás a másik oldalról.
VÉLETLEN? – Különös megérzés… a Szentlélek vezérel… Nehéz erre ésszerű magyarázatot találni. Az biztos, hogy olykor történnek kis csodák. Ibolya nénihez betérve a szobájába, bemutatkozom, és megkérdezem, hogy „hány éves”… Kiderül, hogy az nap van a 80. születésnapja, és még senki nem köszöntötte…Másik: megérzéseimre hallgatva, bemegyek egy kórterembe, ahol megtalálom az előző héten meghalt 61 éves betegem nagynénjét végtelen szomorúságában, gyászában (és kiderül, hogy ő is gyógyíthatatlan beteg). Néha szomorúan azt gondoljuk, semmit sem tudunk tenni egy gyógyíthatatlan betegért… Néha pedig a világmindenséget hozzuk a lába elé. Elmesélik az életüket. Kinek lehet elmesélni az életünket? Hiába ül le az ágyunk mellé a családtag, az ismerős, hiába szán rá több órát. Aki része az életünknek, annak nem állhatunk elő életünk történetével, ahhoz egy idegen kell. Egy idegen, aki semmit sem tud rólunk, aki kíváncsi ránk, meg akar ismerni és felkelti a közlésvágyunkat. A beteglátogató egyik erénye, az IDEGENsége. A beteg belenyugszik, várja a halált, ez így rendben is lenne… De fél, nagyon fél a rá váró szenvedéstől… Vajon hogyan lesz? Hogyan jön el a vég? Olyan kérdések ezek, amelyekre senki nem tudja a választ. Meg kell elégednünk azzal, amit nyújtani tudunk: JELENLÉT, MEGHALLGATÁS, MEGÉRTÉS. Amikor már a beteg nem képes kifejezni kívánságait, akkor még nagyobb odafigyeléssel és érzékenységgel magunknak kell dönteni, olykor kísérletezni is, mert nem biztos, hogy azonnal kitaláljuk, mire vágyik a beteg. Kommunikálásra képtelen, vagy eszméletlen beteg kellemetlen tüneteit is szeretettel próbáljuk enyhíteni. Szomját oltani, ajkát megnedvesíteni, testhelyzetét változtatni, az ápolók által engedélyezett, szakértelmet nem igénylő feladatokat elvégezni. Ezek azok a találkozások, amikor már nincs mód szavakra… sok haldoklónak már az egyszerű jelenlét is a nyugalom, a védettség érzését nyújtja, érzik, hogy ott vagyok mellettük. Itt már nincsenek szavak csak ülök az ágy mellett és fogom a haldokló kezét. Szólok, hogy „ITT VAGYOK”! Legtöbbször szemmel láthatóan jól esik, ha érezhetik a kezem meleg érintését. Ilyenkor lehetőség szerint imádkozom, vagy felolvasok a Szentírásból, imafüzetből… megpróbálom Isten jóságos szeretetét és irgalmát közvetíteni a haldokló felé. Hiszem, hogy mindez reményt ad és megnyugvást. Áldásnak élem meg, hogy ott lehetek „emberséggel” a Jóistent közvetítve az „ember mellett”! Azt tapasztalom, hogy nagyon sokat ér a szó nélküli szerető együttlét is. Ezt csak ezen a területen lehet megtanulni nagyon mélyen élet és halál peremén.
Nagy ajándék a Jó Istentől, hogy ezt a szolgálatot végezhetem, amit szeretek…sok örömet és meglepetést tartogat. Vannak megrendítő pillanatok is, de Isten mindig ad erőt, hogy tudjam, adott helyzetben mi a teendőm. Minden alkalommal az Úr elé viszem a szolgálatomat, hogy ő adjon erőt és bátorságot, észrevegyem kellő rálátással a szomorúságot, a fájdalmat. Adjon értő füleket, hogy meghalljam, ami szavak nélkül nem kerül kimondásra, csak a lélek mélyén. Szeretem a hivatásom, amit a Jó Istentől kaptam, és hálás vagyok neki, hogy erőt ad hozzá a mindennapokban. Hiszek abban, hogy van irgalom, hogy a hit, a remény és szeretet mentén a legkritikusabb szituációkban is gazdagodhat a lelkünk, s nemcsak a krízisben és betegségben lévőké, hanem a mi lelkünk is, vagyis a segítőké is.
Szabóné Tóth Anikó, beteglátogató, Fehérgyarmat: ,,Így futok a cél felé, annak a hivatásnak jutalmáért, amelyet Isten felülről adott Krisztus Jézusban.,,” (Fil 3,14)
Szabóné Tóth Anikó vagyok a Debrecen- Nyíregyházi Egyházmegye Kórházlelkészi Szolgálat beteglátogatója, az Egyházmegye fehérgyarmati katekétája. Egyházban szolgáló, hívő emberként élem a mindennapjaimat, beteglátogatóként mégis sokat változott az életem, változtam magam is.
Kórházi betegágyak mellett megéltem annyi könnyet és vidámságot, hordoztam nehéz sorsok terheit és örömöket, amelyek megváltoztattak. Kísérhettem otthonába vagy a Mennyei otthonába embereket, szövődtek barátságok, lettek új és régi kapcsolataim egyre személyesebbek, Isten akaratából.
Igyekeztem csendes segítő lenni a kórházi gyógyításban, azt érzem, befogadtak, és örömmel szolgálok ott, ahol lennem kell. Magam is épültem és hitemben megerősödtem ezen az úton, nőként, beteglátogatóként, hitoktatóként kegyelemnek élem meg, hogy tehetem azt, amire születtem: szeretni és szeretve lenni, szolgálni Istent és embertársaimat.
Visszatekintve hálás vagyok minden percért, mert gazdagodtam lélekben és imádságos szeretettel gondolok mindenkire ebben a nehéz időszakban, az Úr gondoskodó szeretete kísérjen bennünket!
Összeállította: Berényiné Dr. Felszeghy Márta kórházlelkészi koordinátor
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet