Mindannyian ismerjük az érzést, amikor kísértést szenvedünk. A szerzetesek ezt úgy nevezik, hogy mindennapi kenyér. Mivel olyan gyakori és rendszeres a kísértés, mint a kenyér, amit mindennap magunkhoz veszünk. Nem kerülhetjük el. Hol erősebben, hol gyengébben, de folytonos az ostrom, amely bennünk zajlik.
Az ostromlottság folyamatos megélése bátortalanná tenne minket, ha egyedül kellene küzdenünk és ha a küzdelmünknek nem lenne célja és értelme. De tudjuk, hogy Jézus már megharcolta ezt a harcot, és most újra bennünk harcolja. Velünk együtt harcolja. Folytatja és győzelemre viszi a küzdelmét, feltéve, hogy az Ő oldalán állunk és tevékenyen közreműködünk Vele. Hogy újra és újra a jót választjuk a rossz helyett.
Ez azonban erőfeszítést, harcot kíván a kísértések ellen. Ez az az igazi harc, amit saját lelkünkért és mások lelkének megmentéséért harcolunk.
Sokszor azt érezzük, mintha egyedül lennénk a küzdelemben. Ha azonban belekapaszkodunk Jézusba, Ő maga ad erőt a küzdelemhez. Szent Pál ezt írja a korinthusiaknak: „Igaz ugyan, hogy testben élünk, de nem a test szerint harcolunk, mert harci fegyvereink nem földiek, hanem isteni erejűek” (2Kor 10,3-4.)
A küzdelemhez tehát fegyvert kapunk Istentől, ám a győzelmet ne magunknak tulajdonítsuk: az Úr adja nekünk és Ő segít a győzelemre. Amihez egyet kér: a hitünket. Ám ezzel valójában a lehetetlent kéri, olyat, amire az ember magától nem képes. Nem tudunk az érzékszerveink számára felfoghatatlanról megbizonyosodni, Isten mégis pontosan ezt kéri: “A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.” (Zsid 11,1)
Isten a meggyőződésünket kéri a láthatatlanról. Ezt a meggyőződést azonban Isten adja a hinni akaró ember lelkébe. A hitet előbb adja, azután meg kéri. Vagy ha úgy tetszik, azért kéri, mert meg akarja adni nekünk. De csak annak adja meg a bizonyosságot, aki Őérte megpróbálkozik a lehetetlennel, és Ő akkor megadja a lehetetlent: megadja a hitet.
Forrás: Pálos Nővérek oldala, TeológiaBlog
@ Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet