“Köztünk élnek, ismerjük őket plébániáink közösségeiből; rájuk bíztuk legdrágább kincseink, a gyermekeink hitéleti oktatását. Ők a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében szolgáló hitoktatók, akik az Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet honlapján megjelenő sorozatban vallanak hitükről, személyes küldetésükről.”
István, bár gyermekkorában katolikus neveltetésben részesült, bevallása szerint néha eltávolodott az Egyháztól és hitének
megélésétől. De az isteni gondviselés úgy egyengette életének állomásait, hogy visszataláljon hitéhez, majd az Egyház világi szolgálójaként arra kapott megbízást, hogy a gyermekekhez vigye el az evangéliumot. Barátságos közvetlenségével könnyen utat talál az emberek szívéhez: ő Tóth István, az egyeki Szent József-plébánia hitoktatója Tiszacsegén és Újszentmargitán, aki helyzetképet tár elénk arról, hogy hittanári szolgálatára mennyire nagy szükség mutatkozik napjainkban.
István és családja a katolikusok lakta Palócföldről költözött a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye nyugati részén található, alig 5000-res lélekszámú Tiszacsegére. A többségében református felekezethez tartozó településen talált új otthonra feleségével és három gyermekével, több mint egy évtizede. Még akkor sem sejtette, hogy gyermekkorában kapott vallásos neveltetése meghatározó lesz mai életében.
– A Nógrád megyei Csitárban, a kis palóc faluban, ahol felnőttem, a templomba járás magától értetődő volt. Mivel a szüleim vallásos, templomba járó emberek voltak, természetes volt, hogy engem is mindig vittek magukkal. Az összes barátommal, osztálytársammal ministráltunk, egyszerre voltunk elsőáldozók és bérmálkozók. Egyszerű, kétkezi munkás szüleim soha nem szenvedtek hátrányt hitük megvallásából. Nem üldözte őket a rendszer. De én sem éreztem, hogy bármi hátrányom származott volna abból, hogy templomba járok. Sőt az volt furcsa, ha valaki nem járt templomba a faluból. A helyi plébános dolga volt hétvégeken a hitoktatás. Nagyszerű pap hitoktatóim voltak, például Ilosvai Gyula atya, vagy az azóta püspökké szentelt Udvardy György pécsi püspök, aki Csitárban kezdte plébánosi hivatását. Ő nagyszerű ifjúsági hittant szervezett kirándulásokkal, heti alkalmakkal, amik mind szép emlékek maradtak számomra.
István élte a ’60-as években születtek generációjának átlagos életét: szakmát tanult, besorozták katonának, dolgozni kezdett és családot alapított, ám úgy érezte, hogy nem teljes az élete, valami hiányzik belőle. Így lépett rá a Jóistennek azokra a bizonyos kifürkészhetetlen útjainak egyikére.
– Az általános iskola után asztalos szakmát tanultam, majd miután esti tagozaton leérettségiztem, bevittek katonának, és leszerelés után jelentkeztem rendőrnek. 13 év körzeti megbízotti és rendőri munka után egyre inkább azt éreztem, hogy kezd az életem elfásulni, ellaposodni. Persze ott volt mellettem a családom, a feleségem és a gyermekeim, mégis azt éreztem, hogy valami hiányzik az életemből. Az igazat megvallva a templomba járást is hanyagoltam. Ekkor mégis valamiért az a gondolatom támadt, hogy jelentkeznem kellene főiskolára hittan tanári szakra. Így történt, hogy 2004-ben jelentkeztem az Egri Hittudományi Főiskola váci kihelyezett tagozatára, ahol oktatás csak hétvégeken volt, így a munkám mellett tudtam iskolába járni és tanulni.
Közben Istvánt rendőri munkája elszólította szülőföldjéről Tiszacsegére, ahova meggyőződése, hogy nem a véletlen, hanem az isteni gondviselés vezette, hiszen itt lett az Egyház világi munkatársa hitoktatóként, akolitusként és templomgondnokként.
– 2006-ban Tiszacsegén, a helyi rendőrőrsön kaptam munkát. Ez akkoriban történt, amikor annyira szerettem volna változtatni az életemen, így a költözés a kb. 200 km-re található Tiszacsegére elég jó kihívásnak tűnt. A főiskolát végül Tiszacsege és Vác között ingázva fejeztem be. Két éven át, kéthetente 175 kilométert utaztam, de ha már annyi időt és energiát befektettem, nem akartam félbehagyni a tanulmányaimat. 2008-ban, amikor katolikus hittanárként diplomáztam, a rendőrségtől is nyugállományba vonultam. Még bennem volt a lendület, ezért folytattam a tanulást és jelentkeztem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ahol újabb diplomát szereztem nevelőtanár, család- és gyermekvédő tanár szakon is. Lassan minden képzettségem megvolt a hitoktatáshoz, mégsem hitoktattam. Úgy kezdtem el a főiskolát Vácott és Budapesten is, hogy kilátás sem volt arra, hogy valaha hittant tanítsak.
István mégis azt vallja, hogy a vele történtek mögött a jóságos Isten áll, aki titokzatos módon gondoskodott arról, hogy elveszett bárányát a nyájába visszaterelje.
– Ezekben az években a főiskolára járva a személyes hitem is megerősödött. Be kell látnom, hogy nem elég vallásos, templomba járó családban felnőni, mindenkinek szüksége van személyes megtérésre is. Ezért is sajnálom a hittanosaimat, akiknek mintegy 95%-a teljesen vallástalan családból jön. A templomot is csak akkor látják belülről, ha hittanórán elviszem oda őket… Külső szemlélő azt mondaná, hogy a véletlenek folytán lettem hitoktató. De én hiszem, hogy a gondviselő Isten szerette volna, hogy így legyen. Igaz, hogy gyermekkoromban a kedvenc tantárgyam a történelem mellett a hittan volt, amit nem csak szerettem, de tudtam is.
2010 meghatározó év volt István életében, akkor jött el az ő ideje: amikor a helyi plébános rábízta a hit- és erkölcstan oktatásának megszervezését.
– Akkor került hozzánk Tiszacsegére plébánosnak Papp László atya, aki mikor megtudta, hogy hittanári- és családvédő tanári végzettségeim 
vannak, kijelentette, hogy ezt bizony nem lehet parlagon hagyni, és rám bízta a hitoktatás beindítását és megszervezését Tiszacsegén és Újszentmargitán. Az első években Tiszacsegén mindössze 4-5 hittanosom volt a 400 fős iskolából és ebből is három az én gyermekem. Újszentmargitán azért ennél többen voltak már kezdetben is a hittanosaim. Majd a plébános atya megkért a templomgondnoki feladatok végzésére is Tiszacsegén, és ezt követően, amikor az egyházmegyében indult akolitus képzés, Laci atya erre is invitált… Mivel egyházközségünk kicsi, nem volt túl nehéz ekkora karriert befutnom, hiszen nem volt más, aki ezt a szolgálatot vállalta volna. Azt hiszem személy szerint én is és az egyházközség is sokat köszönhetünk neki. Az időközben pályázati pénzből felújított templomban volt az akolitus avatásom két társammal püspöki szentmise keretében 2012-ben.
István bízik abban, hogy munkája előbb-utóbb megtermi gyümölcsét: a hitbéli fejlődés útjára terelgetett gyermekek a keresztényi élet egy magasabb fokára jutnak.
–Tapasztaljuk, hogy a hitoktatásban fellendülést az órarendbe épített hit- és erkölcstan oktatás hozott. Nálunk mára tíznél többen vannak a katolikus hittanosok, Újszentmargitán ennél is többen, köztük több elsőáldozó is, de sajnos még mindig kevesen járnak közülük templomba, ami a szülők felelőssége is. Szeretném, ha a közeljövőben tovább növekedne a hittanosok száma, és mind többen járnának templomba. Bízom benne, hogy az elvetett mag lassan, apránként majd kicsírázik és talán olyan is lesz, akinél szárba szökken, hiszen ahogy szent Pál mondja: “Én ültettem, Apolló öntözte, de a növekedést Isten adta.”
@ Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet