Köztünk élnek, ismerjük őket plébániáink közösségeiből: rájuk bíztuk legdrágább kincseink, a gyermekeink hitéleti oktatását. Ők a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyében szolgáló hitoktatók, akik hitükről, személyes küldetésükről tesznek tanúbizonyságot sorozatunkban. Császár Csilla 2013-ban végzett a Szent Atanáz Görögkatolikus Hittudományi Főiskolán. Jelenleg Nyíregyházán a Szent Imre Katolikus Általános Iskola és Gimnáziumban hitoktató, valamint az örökösföldi egyházközségben a szentségek vételére készíti fel a gyereksereget. Csilla története olyan gyermekkori képekkel kezdődik, melyekben egyszerre valóságos és távoli az Isten közelsége. A kereső, de már az isteni gondviselés útjára lépő gyermek alakja rajzolódik ki, aki kezdetben belső indíttatásból, aztán később már tudatosan keresi a lehetőséget, hogy tudná teljesíteni és megélni a szeretetparancsot.
Kisgyerekként gyerekes dolgokra vágytam. Ahogyan Szent Pál apostol fogalmaz: „Amikor gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, úgy éreztem, mint a gyermek, úgy gondolkodtam, mint a gyermek”. Úgy gondoltam, hogyha elég jó leszek, akkor egyszer csak meg fog nekem jelenni Jézus, vagy Szűz Mária, vagy valamelyik szent. Szüntelenül vágytam a látásukra, néha még a levegőbe is nyújtottam kis karjaimat, hátha meg tudom érinteni őket. Aztán, ahogy nagyobb lettem, és a szüleim beírattak hittanórára, megtanultam, hogy ezek a dolgok nem így működnek. A szívemből mégsem tudtam elűzni a vágyat a szent, a megfoghatatlan Isteni jelenlét után. Később, ifjú fejjel pedig azon tűnődtem, hogy léteznek-e, élnek-e még a mai világban szentek. Ahogy körülnéztem, nem igazán tartottam valószínűnek. Nagy hatást gyakorolt rám II. János Pál pápa és Teréz anya, és megint arra a következtetésre jutottam, hogy a szentség mégiscsak lehetséges, elérhető, megközelíthető dolog már itt a földön is.
A szentéletű pápa, aki a harmadik évezredbe vezette át az Egyházat, és a már életében is szentként tisztelt Kalkuttai Teréz anya életútja valóban követendő mérce bármelyikünk számára. Ön a közvetlen környezetében is találkozott olyan emberekkel, akik befolyással bírtak az útkeresésére, vagy hatással voltak a későbbi pályaválasztására?
A vallásos életem alakulása során meghatározó szerepet töltött be P. Dr. Anton Gots kamilliánus szerzetes, itt Nyíregyházán. Anton atya példakép számomra a felebaráti szeret gyakorlásában. Tőle tanultam meg a szegényekkel, elhagyatottakkal, betegekkel, szenvedőkkel való bánásmódot, melyet ő végtelen szeretettel és alázattal képviselt. Hálás szívvel gondolok vissza a vele folytatott lelki beszélgetésekre és gyónásokra, amelyek hozzájárultak lelki életem fejlődéséhez. De találkoztam nagyszerű hittantanárokkal, akik már egész korán bevontak az Egyház szolgálatába. Hitem érlelődésének folyamatában nagy szerepe volt Ostoróczky Erzsébet és Kardos György hitoktatóknak, akik – ahogy egyre idősebb lettem – már komoly feladatokat is bíztak rám. Egy-egy ünnep alkalmával bevontak a szervezésbe, lebonyolításba. Felelős lettem például egy-egy nyári tábor, lelkigyakorlat, pásztorjáték, közösségi program megszervezéséért. Sokat tanultam tőlük a gyerekekkel való bánásmódról, emberi kapcsolatokról, közösségi életről. Ezek az élmények mind építették bennem az elhatározást, hogy átadjam magam a hitoktatói hivatásnak. Mivel nagyon szeretem a gyerekeket, így egyáltalán nem állt távol tőlem ez a gondolat.
Mély istenkapcsolata, élményekben gazdag hittanos évei ellenére a pályaválasztás küszöbén mégis kis híján letért a számára előkészített útról. Azon gondolkodott, hogy a politikusi pályára adja a fejét. Hamar egyértelmű lett azonban számára, hogy a Jóistennek nem ez a szándéka.
A főiskolai tanítási gyakorlat megerősítést jelentett számomra, hogy a hitoktatói hivatás a számomra kijelölt út. A gyerekekkel korosztálytól függetlenül hamar megtaláltam a közös hangot. Fontos volt megtapasztalnom, hogy mennyire elengedhetetlen a kölcsönös egymásra figyelés, az elfogadás. Emiatt az óráimat igyekszem tudatosan úgy felépíteni, hogy mindig legyen idő személyes beszélgetésre a gyerekekkel. Törekszek arra, hogy a tanítványaim, ne csak a tanárt lássák bennem. Igyekszem velük kialakítani egy őszinteségen és bizalmon alapuló kapcsolatot, hogy merjenek kérdezni, tanácsot kérni vagy őszintén beszélgetni. Mindenekelőtt megérteni szeretném őket, hiszen legfájóbb panaszuk, hogy őket senki sem érti meg. Próbálok megnyugtató választ adni számukra fiatal életük viharainak, belső nyugtalanságainak közepette. Fontos számukra a biztatás. Várják, hogy bátorságot öntsek beléjük, hiszen sok mindenben bizonytalanok, kételkedőek. A hittanos gyerekek megismerése mellett igyekszek hangsúlyt fektetni a szülőkkel való jó kapcsolat kialakítására is. Hiszen mennyire fontos, hogy amit a gyermekek a hittan órákon elsajátítottak, arról otthon pozitív megerősítést kapjanak. A szülőknek, a családi környezetnek is segítenie kell a gyermek hitre való nevelését azzal, hogy együttműködnek a katekétával.
Melyek azok az emberi tulajdonságok, lelki erősségek, netán gyengeségek, amelyek segítik Önt az ifjúságpasztorációban?
Igyekszem az óráimat úgy felépíteni és megvalósítani, hogy a gyerekek élvezzék a hittanórákat, és ehhez újabb módszereket, technikákat sajátítok el. Hiszek ugyanakkor abban is, hogy nemcsak a gyerekek tanulhatnak tőlem, hanem általuk én is tanulhatok, és mindig újulhatok. Kölcsönösen motiváljuk egymást a tanítványaimmal. De fontosnak tartom, hogy hiteles legyek a számukra, hogy tisztában legyek önmagammal, ismerjem gyengeségeimet, de erősségeimet is. Hogy beszélni tudjak a hitemről, az Istennel való kapcsolatomról, sikereimről, gyengeségeimről, de ugyanakkor kudarcaimról is. Ez segítséget jelenthet a gyerekek számára abban, hogy megnyíljanak, hogy őszintén beszéljenek az emberi- és az istenkapcsolatukról.
Tulajdonképpen napjaink ideális tanítójának, hitoktatójának képét vázolta fel az előbbiekben mind szakmai, mind lelki vetületében. Mi az Ön küldetéstudata, missziója azzal, hogy hitoktatóként szolgálja a híveket, az Egyházat?
Isten Jézus Krisztuson keresztül üzeni nekünk, keresztény embereknek azt, hogy utunkat akkor járjuk helyesen, akkor érjük el a célt, ha felvállaljuk, és utunkon magunkkal visszük embertársainkat. Különösen igaz ez ránk, hitoktatókra, hogy a ránkbízottaknak segítsünk megtalálni az Istenhez vezető utat. Van egy fohász, melyben Isten segítségét kérem a feladatom méltó teljesítéséhez. Így hangzik: „Uram, add, hogy az életem a mások javát szolgálja, soha ne váljon mások kárára. Add, hogy ne csupán passzív távolságtartással tiszteljem a másikat. Add, hogy az embertársaim mellé álljak mindenkor, amikor látom, hogy szükségük van rám. Add, hogy tovább tudjam ajándékozni az örömöt, a békét és a boldogságot. Add, hogy építsek, és ne romboljak, segítsek, és ne akadályozzak. Add, hogy az örökkévalóság felé vezető úton jó bajtárs legyek.”
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Papp Erika