Palánki Ferenc megyéspüspök díjat adott át egyházmegyénk három hitoktatójának a Máriapócson 2019. július 28-án megtartott egyházmegyei búcsún. Életművük elismeréseként a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye által alapított Pro Communitate Christiana (A keresztény közösségért) díjat 2019-ben Sebők Sándorné baktalórántházi, Szikszay Lászlóné debreceni, és Csillagné Lugossy Marianna püspökladányi katekéta vehette át. A díjátadáskor Felföldi László helynök atya az evangelizálás egyik legnehezebb, ugyanakkor legnemesebb feladatának nevezte a hitoktatói szolgálatot. Az idei évben kitüntett hitoktatókat bemutató sorozatunk első részében Sebők Sándorné Baktalórántházán szolgáló katekéta vall életéről, szolgálatról, istenkapcsolatáról.
Sebők Sándorné, vagy ahogy a tanítványai nevezik, Marika néni 1996 óta szolgál hitoktatóként. Sényőn kezdett tanítani, majd 15 évig Napkoron, nyugdíjazása után pedig Baktalórántházán. Az iskolai hitoktatás mellett ünnepi műsorokat szervez és segíti a gyermekek szentségi felkészítését a plébánián. Különös figyelmet fordít a nehéz sorsú gyerekek hitben való kísérésre, de sokat tett a cigány közösség összefogásáért, támogatásáért is. Családjával aktívan részt vesz a napkori egyházközség életében, ahol korábban a karitászban, jelenleg pedig kamilliánusként tevékenykedik.
A díjátadón szakmai életútja méltatását hallhattuk a helynök atyától. Felföldi atya úgy fogalmazott, hogy pontos, kitartó munkája, megértő és együttérző hozzáállása miatt bárki, legyen diák, szülő vagy kolléga, számíthat önre. Bizonyára sok emléket őriz, de mi az, ami elevenen önben él? Mi az, amit az elmúlt több mint húsz év alatt Ön kapott a hitoktatástól?
Sokat, nagyon sokat kaptam a gyerekektől lelkiekben. Sok szeretetet, tiszteletet. Nagyon jó érzés, amikor az utcán felnőtt emberek rám köszönnek. Sokszor már nem is tudom hova tenni, hogy ki az, csak a hangjáról, mosolyáról ismerem fel benne egykori tanítványomat. De ugyanakkora öröm, amikor jól sikerül egy pásztorjáték vagy egy közös kirándulás, de a nyári táborok is nagyon jó élmények és szép emlékek. A hittanos táborok olyan gyerekeket hoznak össze, akik addig sosem látták egymást. A tábor végére pedig barátságok kötődnek, ami csodálatos érzés. De ugyanilyen nagy élmény, amikor a saját gyermekeim járultak a szentségekhez.
Ön volt a hitoktatójuk?
Nem. Figyeltünk rá, hogy ne az én osztályomba kerüljenek, hanem egy párhuzamos osztályba, más hitoktató szárnyai alá. De nagyon nehéz szavakba önteni azt az érzést, amikor látom, hogy jó helyen vannak, és hogy példát mutattam számukra az életem során. Most 35. éves a lányom és soha nem kellett noszogatni vasárnaponként, hogy templomba megyünk. A vasárnap nem is vasárnap a szentmise nélkül! Erre a személyes példamutatásra van szüksége a gyermekeknek, mindegy, hogy a hitoktatótól vagy a szülőtől látja. Ugyanakkor a keresztény szülőnek ez lenne a legfőbb hivatása… Kézen fogni a gyermeket és elvinni a templomba, mert ott valami olyat kapok, amit nem lehet pénzért megvenni. Az ott szerzett élményeket nem lehet pénzre váltani.
Életútja során sok nehézséggel, tragédiával kellett szembenéznie. Fia korai halála után férjét is elvesztette, azonban mindig Istenbe vetett őszinte hittel fogadta az önt ért veszteségeket. Mi az ön személyes története, ami a hitoktató szolgálatra hívta?
Az én életemben is volt egy nagy vargabetű, de egy szomorú eset kapcsán találtam vissza a templomba, sok-sok évvel ezelőtt a 
lányom betegségei, majd pedig évek múltán a fiam betegsége és halála előtt nem sokkal. Akkoriban szólt nekem Lázár atya, a plébánosunk, hogy hitoktatói tanfolyamot indít az egyházmegye és szeretne engem tanulni küldeni. Azt válaszoltam, hogy nem tudok, mert leukémiás a fiam, és nem tudom, hogy van-e holnap, és nekem vele kell lenni. Ez történt szeptemberben, és januárban pedig meghalt a fiam. Ezután vágtam bele a tanulásba. Azt éreztem, hogy amit én megtapasztaltam és a saját gyermekemnek nem tudtam úgy átadni, ahogy azt kellett volna, úgy szeretném átadni idegen gyermekeknek. Ez volt bennem, ez motivált, de érdekelt is, mert sok „miért?” fogalmazódott meg bennem abban az időben. Aztán a tanfolyamon tanító papok: Váradi atya, Bosák püspök atya és a többi atya megválaszolták a felmerült kérdéseimet. Ma már tudom, hogy a jó keresztényben is megfogalmazódnak miértek, de azokra mindig megtalálja a választ a Bibliában. Nekem ma is a Biblia jelenti a kapaszkodót. Úgy három hónappal a fiam halála után egyedül voltam otthon, és a kisasztalon ott volt a Biblia. El voltam nagyon keseredve, felütöttem a Bibliát és a Bölcsesség könyvénél nyílt ki az igaznak korai haláláról szóló résznél (Bölcs4,7-17). Akkor értettem meg, hogy miért kellett a fiamnak olyan fiatalon elmennie. Meg azt is, hogy őt nem elvette tőlem az Isten, hanem visszavette. A fiam sosem volt az enyém, én csak ajándékba kaptam őt. Minden szülőnek nagyszülőnek mondom, hogy a gyermekük, unokájuk ajándék a Jóistentől, és az ajándékkal szépen kell bánni, becsülettel, szeretettel.
A püspöki elismerést követően, a Pro Communitate Christiana díj birtokában, hogyan tovább? Milyen jövőkép bontakozik ki Ön előtt?
Folytatom tovább. Egyedül vagyok a lányommal, szabadidőm, mint a tenger, és nem az a típus vagyok, aki a négy fal között ül. Van is tennivaló bőséggel. Az idén is volt elsőáldozóm, bérmálkozóm is. Nagyon jó látni, ahogy ott álltak az oltár előtt, ahogy végigcsinálták a felkészülést. De az az igazi jutalom, amikor hétről-hétre ott látom őket a templomban.
Miben látja korunk legnagyobb kihívását, feladatát a hitoktatásban?
A mobiltelefonban. Ez egy olyan konkurencia, amit én nem tudok felülmúlni. Rettentő nehéz olyan programot szervezni, ami lekötné a gyerekeket, mert a telefonban készen kapnak mindent, nem kell tenniük érte semmit. Én például a táborba nem engedek telefont hozni, mégis jól érzik magukat a gyerekek. Amikor megkérdezem, hogy kinek hiányzott a telefon, az internet, azt felelik, „Tényleg, nem is hiányzott!”. Énekelünk, vicceket mesélünk és szalonnát sütünk a tábortűznél, jól érezzük magunkat. Éjjel őrjáratot tartunk, sötétedéskor számháborúzunk, éppen úgy, mint a régi táborokban. A gyerekek pedig mondják, hogy most már értik, mi az, amiről az anyukájuk vagy az apukájuk mesélt nekik a saját gyermekkorukról.
Melyik az a szentírási rész, ami meghatározza a hitoktatóként az istenkapcsolatát, Istenbe vetett hitét?
A Zsoltárok könyvéből a 23. zsoltár: „Az ÚR az én pásztorom, nem szűkölködöm…” A másik pedig: „Engedjétek hozzám jönni a kisgyermekeket, és ne tiltsátok el tőlem őket, mert ilyeneké az Isten országa” (Mk10, 14). Mindig nagyon szerettem a gyerekeket és érdekes módon, amikor érettségiztem, tanárnak készültem, de valamiért nem vettek fel a főiskolára. El kellett telni több mint húsz évnek, hogy erre a pályára vezessen a Jóisten. Ő tudja, hogy mi miért történik az életünkben. Addig terelget, amíg valóban odakerülünk, ahol a helyünk van. Meg aztán próbál az ember a lelkében töltekezni: Szentlélek szeminárium, Cursillo, imacsoportok és bibliaolvasás. A Biblia engem megvigasztal, választ ad a kérdéseimre. A lányomnak is ezt adtam a bérmálására és beleírtam, hogy ha már az édesapja és én nem leszünk, akkor innen biztosan választ talál a kérdéseire.
Fotók: Sebők Sándorné magánarchívum
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Papp Erika