„Miért vagy szomorú, lelkem,
miért háborogsz bennem?
Bízzál Istenben, mert fogom még áldani őt,
arcom üdvösségét, az én Istenemet!” (Zsolt 42,6)
„2014-ig mindig azt mondtam, hogy a Jóisten a tenyerén hord. Nagyon szép gyermekkorom volt, az Úr szerető férjjel és két gyermekkel ajándékozott meg, a pedagógus pályát választottam, amit mindig is szerettem volna, nem kívánhattam többet magamnak.” Kapturné Bíró Beáta a Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye fenntartása alatt működő mátészalkai Széchenyi István Katolikus és Német Nemzetiségi Általános Iskola igazgatóhelyettese. 25 évig tanított az iskolában, jelenleg a betegsége miatt, jó ideje nem tud részt venni az iskola munkájában. Kapturné Bíró Beátával a hitéről, betegségéről, küzdelmeiről beszélgetünk. (A Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye honlapján megjelent írást közöljük.)
– 2014-ben egy rosszindulatú emlődaganatom volt. Éppen tanévnyitóra készültünk augusztusban, amikor ez kiderült. Akkor egy hétig nem tudtam mi történik körülöttem, egyik orvostól a másikig, egyik vizsgálattól a másikig mentünk. Műtéti beavatkozásra volt szükség, majd kemoterápiát és sugárkezelést kaptam. A küzdelem és a lábadozás egy teljes iskolaévbe került, átértékeltem az életemet, sok mindent másként tettem, és úgy tűnt, teljes a felgyógyulás.
„Mindent elviselek abban, aki erőt ad” (Fil 4,13).
– Van egy mondás, ami így szól: a Jóisten annyi terhet mér ránk, amennyit el tudunk viselni. Nagyon sokszor mondtam, hogy én már több terhet nem bírok el. Eddig futott az erőmből. Nem megy tovább. És még mindig itt vagyok, hordozom a terhem, még mindig próbál a Jóisten. Mi a célja vele? Nem tudom. Amikor nagyon mélyponton vagyok, azt mondom: miért nem vettél még magadhoz? Amikor jobban érzem magam, akkor arra gondolok, valami terve lehet még velem itt a földön…
– És jött egy még nagyobb teher, újabb harc, küzdelem, mondhatni minden kezdődött előröl, de nehezebb formában.
– 2018-ban, szinte napra pontosan kiderült, hogy az emlődaganatot egy újabb, még súlyosabb betegség a leukémia követi. Első perctől kezdve elmondták az orvosok, hogy ezt a betegséget nálam csak transzplantációval lehet gyógyítani. Meg lehet gyógyulni, de muszáj a transzplantáció. Döntenem kellett. Környezetemben él egy nagyon jó barátom, akit húsz éve transzplantáltak, és úgy gondoltam, még adok ennyi esélyt magamnak. Mivel testvérem nincs, idegen donoros transzplantációm volt. A műtét után tünetmentesen éltem, jó eredményeim voltak. Száz nap elteltével jelentkeztek a különböző szövődmények. Újabb műtét következett, és sajnos az egyik gyógyszertől elveszítettem a hallásomat. Ezt így le lehet írni néhány sorban, de aki keresztülment hasonló betegségen, az tudja, hogy testileg és lelkileg egyaránt milyen mélyre kerülhet az ember.
– Sokan azt mondják, a legnagyobb szenvedésben az ember képtelen az összeszedett imára. Tud szívből fakadóan imádkozni? Ebben a helyzetben lehet erőforráshoz jutni (kérni, és kapni)?
– Amikor az ember mélyponton van fizikálisan, a hitében is meginog. Ha nagyon gyenge vagyok, megmoccanni sem tudok, még a telefont sem tudom felemelni, akkor felteszem magamnak és a Jóistennek is a kérdést: Miért? Én ezt már nem bírom tovább. Ha jobban vagyok, érzem, hogy itt van mellettem az Isten, és valahogy kihúz a „sárból”, vigyáz rám.
Az egyéni hit mellett, nagyon fontosnak tartom a közösség hitbeni erejét. A betegségem során átéltem azt, hogy többször egy egész templomnyi barátom, munkatársam és a város lakói imádkoztak értem. Ennek olyan megfoghatatlan ereje volt, amitől azt éreztem, hogy erőt kapok. Éreztem, hogy azokon a napokon töltődtem. Pedig én nem voltam jelen a templomban, csak azt tudtam, hogy most értem szól a Miatyánk. Dunántúlon van egy barátnőm, minden nap templomba jár azért, hogy én felépüljek. Mátészalkán imacsoportokban tizedeket mondanak értem. Imádkoznak a „máltaisok”, református, görögkatolikus testvéreink is.
„De éppen azért nyertem irgalmat, hogy Jézus Krisztus először is rajtam mutassa meg végtelen türelmét, példaképül azoknak, akik a jövőben hisznek majd benne, és így eljutnak az örök életre” (1Tim 1,16).
– Mi ad vigasztalást a betegségben?
– Úgy gondolom, nagyon kevés olyan ember van – de lehet, hogy csak én gondolom így –, akinek ilyen családi és baráti háttere van. Hiszem, hogy nekem van a világ legjobb férjem. Ritkaság, hogy ennyi türelemmel, alázattal és kedvességgel már másfél éve segít engem a betegségemben. Ha mélyponton vagyok, fizikálisan és érzelmileg is próbál kihúzni a gödörből. Eddig is mindent megtett értem, a családjáért, de ez most különösen is elmondható ez alatt a másfél év alatt. Tényleg úgy van, amit kimond az ember a házasságkötéskor: együtt jóban, rosszban, egészségben, betegségben. Mi is így vagyunk. A gyermekeim és a jó szellemi, fizikai erőben lévő 84. éves édesanyám, a barátaim mindent megtennének és megtesznek értem. És körülvesznek nemcsak az ég, hanem a föld angyalai, akik hihetetlenül sokat segítenek nekem, és a családomnak. Steril környezetet teremtenek az otthonomban, főznek a gyerekeimre, ha hazajönnek. A volt tanítványom futárszolgálatot teljesít az otthonom és a kórház között. Karácsonykor vittek oda finom süteményeket. Rengeteg ilyen földi angyal van, akik engem körülvesznek. Az égi angyalokról is van egy képem. Az első betegségem során olyan tréningen vettem részt, ahol segítettek pszichésen feldolgozni a betegséget. A Jóisten mellett mindig a Szűzanyához fohászkodtam, és minden vizsgálat és beavatkozás előtt a „Most segíts meg, Mária” imát imádkoztam.
– Ha nem jól érintjük meg a beteg embertársainkat, akár fizikailag, akár mentálisan fájdalmat okozhatunk vele. Éppen ezért bizonytalanok vagyunk, félünk beszélgetni velük a betegségéről, tartózkodunk a látogatástól. Hogyan fogadja a beteglátogatókat?
– Amikor beteg lettem, megfogadtam, távol tartom magam a közösségi felületektől, nem fogok az interneten írni senkinek. De megtapasztaltam a jó oldalát is a közösségi hálónak, mert a barátok hihetetlen erővel álltak mögém a véradás szervezésében, így pillanatok alatt összegyűltek a véradók. Egy-két írás is van, amit érdemes elolvasni az egészségeseknek, ezeket megosztottam a saját oldalamon. Ezek valóban segítenek.
A legfontosabb az, hogy a beteg ember, igaz, hogy beteg, de itt van közöttünk, éli a mindennapokat. Lehet, hogy most a kórházban van. Én azt kértem a kollégáimtól, hogy amikor érdeklődnek, a betegségről három mondat essen. Utána meséljék el, hogy mi volt a suliban. Mondják el, mi történt a városban, olyan dolgokat, amik a hétköznapokhoz tartoznak. Nem kell folyton a betegségről beszélni. Nekem így segítenek a legtöbbet.
Nem kérdezni kell, hogy mit kell segíteni, hanem tenni kell. Nem elég a Facebookon megosztani, hogy adj vért, legyél donor, hanem el kell menni és vállalni kell az egyébként fájdalom és kockázatmentes beavatkozást, amellyel emberéletet menthetnek. Nem sajnálkozni kell, hanem oda kell magát tenni az embernek. Van, aki sütit süt, van, aki vért ad.
„Mert kegyelmed többet ér, mint az élet, ajkam dicséretet zeng neked. Magasztallak egész életemen át, s nevedben emelem imára kezem” (Zsolt 63,4-5).
– A szenvedésben is velünk van a kegyelmes Isten.
– A szenvedés megerősít a hitben. Bár mindig hozzáteszem, hogy ez egy nagyon nehéz dolog. Amikor nagyon mélyponton vagyok, akkor abban a helyzetben az ember igazán nem tud hinni. Akkor teszem fel a kérdések sorozatát. „Miért én szenvedek?” „Miért szenvedek ilyen sokat?” Ez a legnehezebb időszak.
Több nehéz nap után, amikor a fizikai szenvedés egy kicsit enyhül, akkor jövök rá, hogy milyen nagy kegyelem, hogy élhetek, hogy a családom haza vár.
Az édesapám meghalt, amikor tizennyolc éves voltam. Akkor az édesanyám 43 éves volt, a hite megrendült, egy ideig nem ment a templomba. Majd újból talpra állt, egyedül élt, és hitében megerősödött. Ki tudta mondani azt, amit én még mindig nem tudok kimondani: „Legyen meg a Te akaratod!” A kegyelem inkább ahhoz kell, hogy az ember ezt ki tudja mondani, meg tudja érteni. Mindennek van valamilyen oka.
„Hiszen Isten nem a csüggedtség, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét adta nekünk” (2Tim 1,7).
– Mit gondol a szeretetről? Az emberi és a Krisztusi szeretetről?
– Az emberi szeretetet maximálisan megtapasztaltam. A Jóisten átsegített a nehéz napokon, éjszakákon, amikor három orvos is állt az ágyam mellett, és azon töprengtek, hogy mit kellene tenniük. Azt gondolom, a Jóisten szeretetében, a tenyerében vagyok. Lehetőségem volt Tóth László atyától a betegek szentségében részesülni. Ez nagyon sokat jelentett nekem. Tudom azt is, hogy Palánki Ferenc püspök atya minden nap imádkozik a betegekért, többek között értem is. Nem feledkezik el azokról, akik tehetetlenek, nem tudnak dolgozni. Milyen jó érzés az is, hogy mi most veled, mint beteglátogatóval együtt imádkozhatunk. A hívő beteg embernek a gyógyszer mellé fontos a hitbéli támogatás.
Geréné Sárga Monika
sajtóapostol, beteglátogató – Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegyei Kórházlelkészség
Fotó: Geréné Sárga Monika
Forrás: Debrecen-Nyíregyházi Egyházmegye