Palánki Ferenc megyéspüspök díjat adott át egyházmegyénk három hitoktatójának a Máriapócson 2019. július 28-án megtartott egyházmegyei búcsún. Életművük elismeréseként a Debrecen–Nyíregyházi Egyházmegye által alapított Pro Communitate Christiana (A keresztény közösségért) díjat 2019-ben Sebők Sándorné baktalórántházi, Szikszay Lászlóné debreceni, és Csillagné Lugossy Marianna püspökladányi katekéta vehette át. A díjátadáskor Felföldi László helynök atya az evangelizálás egyik legnehezebb, ugyanakkor legnemesebb feladatának nevezte a hitoktatói szolgálatot. Sorozatunkban befejező részében Csillagné Lugossy Marianna mesélt szolgálatról, istenkapcsolatáról, hitoktató pályára lépéséről.
Csillagné Lugossy Marianna 1978-ban szerzett tanári diplomát Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetem 
Természettudományi Karán. Végzettsége szerint talán nem is kerülhetett volna messzebb a hitoktatástól, de Marianna már a rendszerváltás előtti időszakban is tevékenyen részt vett a püspökladányi egyházközség életében. Aztán 1993-ban elvégezte az egyházmegye által indított hitoktatói tanfolyamot, így már katekétaként szolgálta tovább a közösséget. A Pro Communitate Christiana díj 2019-ben történt átadásakor méltatták példaszerű családi életét és vallásgyakorlatát, mellyel olyan mintát közvetít tanítványai felé, amelyre nagy szükség van napjainkban. Édesanyaként és nagymamaként is azt vallja, hogy a boldog élet két alappillére az istenhívő életre alapozott pár- és pályaválasztás. Az általa szervezett liturgikus eseményekbe, gyermekprogramokba aktívan kapcsolta be az ifjúságot, ezzel is segítve közöttük a missziós lelkület kibontakozását, közösséggé formálva a résztvevő gyerekeket. Generációkat kísért az Isten felé vezető úton az óvodától egészen a középiskola végéig. Munkásságának elismeréseként 2014-ben Pro Urbe (A városért) díjat adományozott számára Püspökladány városa.
A püspökladányi egyházközségben rendkívül határozott, energikus, óriás munkabírású, ugyanakkor nagy empátiával rendelkező emberként jellemzik önt, aki ott segít, ahol szükség mutatkozik rá. Úgy fogalmaznak, hogy az egyházközség érdekeit szem előtt tartva sokszor szabad idejéről is lemondott, és személyes ügyeit félretéve szervezte a gyerekek, fiatalok programjait. Honnan ez az elszántság és elköteleződés?
Ebben az évben, 2019-ben megyek nyugdíjba, és a kezdetektől fogva hitoktatok. Ez egy belső indíttatás bennem, hogy azt az erőt, amit a hit jelent az én életemben, próbáljam valahogyan másoknak is átadni. Szeretném megmutatni, hogy az Istenhez tartozni jó és érdemes az ő útján járni, még akkor is, ha ez néha lemondással jár a részünkről. Mert a Jóisten nagylelkű! Az én életemben mindez nagyon szépen megmutatkozott és ezt szerettem volna átadni a hitoktatáson keresztül.
Friss diplomás, matematika-ábrázoló geometria szakon végzett, ám mélyen vallásos tanáremberként nem volt zökkenőmentes a munkába állása, gyakorlatilag lehetetlenné tették a végzettsége szerint elhelyezkedését.
Még a rendszerváltás előtt végeztem az egyetemet, és amikor kiderült, hogy templomba járó, hívő katolikus vagyok, nem engedték meg, hogy iskolában dolgozzak, még fogyatékkal élők iskolájában sem. Azzal a feltétellel adták át a diplomámat, hogy nem taníthatok. Egy tervező vállalatnál tudtam elhelyezkedni. Férjez mentem, gyermekeink születtek. A rendszerváltás után elkezdődött az iskolai szintű hitoktatás és akkor azt éreztem, hogy itt az alkalom. Így kezdődött minden. Nagyon meglepett, hogy az emberek ahelyett, hogy örültek volna a lehetőségnek, nagyon óvatosan álltak hozzá. Nagyon döcögve és lassan indult el a hitoktatás. De a változás lelkesedése hatott rám is, és fontosnak tartottam a hit átadását.
A Jóisten végül mégis a tanári hivatásra vezette önt, ha nem is az eredeti végzettsége szerinti matematikatanári pályára.
Úgy éltem ezt meg, hogy a Jóisten megjutalmazott azzal, hogy mégiscsak tanár lehetek, és olyan dolgot taníthatok, ami a matematikánál sokkal fontosabb, és olyan gyerekeknek taníthatom, akiket ez érdekel. Ha matekot kellett volna tanítanom, úgy kellett volna a gyerekek fejébe valamennyi matektudást ültetnem, hogy az egyáltalán nem érdekli őket. Ezzel szemben a Jóisten megjutalmazott a hittan iránt nyitott gyermekekkel. Amíg ugyanis nem vezették be az iskolai hitoktatást, addig azok a gyerekek jártak hittanra, akiknek a családja fontosnak tartotta, hogy a Jóistennel kapcsolatos dolgokról halljanak, hogy megismerkedjenek vele. Ezek a gyerekek azért valamennyire érdeklődők voltak. Aztán sok minden megváltozott. Persze én is örültem az órarendi hitoktatásnak, hiszen nem fáradt gyerekekkel kellett a késő délutáni órában foglalkozni. Ugyanakkor az iskolai hitoktatás megindulása azt is jelentette, hogy többen kezdtek hittanra járni, és nem csak azok, akik eziránt tényleg érdeklődtek, hanem olyanok is, akik ha már hittan és etika között választani kell, a hittant választották.
A hitközömbösség ennyire begyűrűzik korunk hitoktatásába is?
Ez egy napjainkban is jelen lévő probléma. Az iskolai hitoktatásra úgy tekintek, mint misszióra, egy lehetőségre a misszionálásra. De úgy gondolom, hogy szakmódszertani szempontból nem voltunk egészen fölkészülve arra, hogy más módszerrel kell elindítani azoknak a gyerekeknek a tanítását, akik templomba nem járó, nem klasszikus hívő családban élnek, mint azoknak, akik már évek óta járnak hittanra vagy templomba. Ez nagyon nehéz feladat és sok energiát, felkészültséget igényel a hitoktatóktól.
Mit jelent az Ön számára a Pro Communitate Christiana díjra történt felterjesztés, melyet Palánki Ferenc megyéspüspök atya el is fogadott?
Nagyon meglepődtem és köszönöm. Amit csinálok, azt belső indíttatásból és meggyőződésből csináltam és csinálom a jövőben is, immár 14 unokás nagymamaként. Hálás vagyok, mert a gyermekeim mind egyházi házasságot kötöttek, olyan párt találtak, akik családunk hitbéli meggyőződését és szellemiségét képviselik. A Jóisten kegyelme náluk is kialakította, hogy fontos dolog a családi és az általunk rájuk hagyományozott példa és ehhez ragaszkodni kell. Most minden szabad időmben szaladok a gyermekeimhez segíteni az unokáim gondozásánál, de mikor máskor, ha nem most. Ha az unokák már nagyok lesznek és rohannak egyik különóráról a másikra, nyilvánvaló, hogy akkor már nem lesz rám szükség. Most tudok nekik a legtöbbet segíteni, tehát a legfontosabb feladatomnak most ezt tartom. A családom a legfontosabb: a férjem, az anyukám, a gyermekeim és az unokáim között osztom meg az időmet, de nyilvánvaló, hogy amikor otthon vagyok, az egyházközségben ugyanúgy lehet majd rám számítani mindenben. Ez a jövőm, legalábbis én így képzelem el. A többit meg a Jóistenre bízom…
Fotók: Csillagné Lugossy Marianna magánarchívum
© Egyházmegyei Lelkipásztori Intézet / Papp Erika
Sorozatunk korábbi részeiben a Sebők Sándornéval és a Szikszay Lászlónéval készült interjúk szövege a nevekre kattintva olvasható.